gondoltam, autók iránt különösen érdeklődő egyénként írok egy kicsit arról is, hogy milyen itt errefelé az utcakép autós szemmel nézve. talán kicsit unalmas lesz, de sebaj, muszáj kiírnom magamból, hogy jöhessenek az olyan posztok is, amik másról szólnak. fókabébik ezután sem lesznek.
milyen is tehát akkor az utcakép. más. vagyis nem is annyira más. 90 százalékban ugyanazokat az autókat látni, mint mondjuk Szentendrén. de az a maradék 10 százalék. olyan, mint a kalácsban a mazsola. nincs benne sok, de nagyon finommá teszi. itt most van három egész csomag mazsola a kalácsban. egyébként érdekes, hogy itt inkább a kisautók dominálnak. az egészen miniktől kezdve, mint amilyen egy Matiz. ilyenből van rengeteg. aztán ha egy utca hosszabb 4-5 háznál, akkor biztosan áll a járda mellett valami nagyon új, nagyon drága csoda. és a maradék 10 százalék. mik a legjellemzőbbek?
MINI. nem is érdekes, mert annyi van belőle, mint otthon a Swiftből. azzal a különbséggel, hogy a Minit az is szereti, akinek nincs, vagy sosem volt. már, ha létezik ilyen ember. ráadásul olyan, mint Gombóc Artúr csokija: mindenféle fajtából, mindenféle színből láthatunk példányokat. az igazi, régi ősminiből nagyon keveset, annál többet az újabb fajtákból. van sima, Countryman, Clubman, Paceman, Coupe, Roadster, meg ki tudja még micsoda. az biztos, hogy ha egy nap felkelek, kinézek az ablakon, és nem látok egyet, tudni fogom, hogy rossz országban ébredtem.
MX-5, a király. jó, nem meglepő, hogy a roadsterek szülőhazájában a kategória egyik legjobb, legnépszerűbb képviselője hatalmas számban lepi el az utakat. megfizethető, jó, kicsi, nem is csúnya. British Racing Green színben, MOMO kormánnyal, vajszínű ülésekkel nekem is kellene.
ha már roadster: rengeteg a kabrió. gyakorlatilag, amiből létezik kabrió, az előbb-utóbb felbukkan itt. (a nyitóképen különben összesen négy darabot lehet összeszámolni belőlük) nem véletlen. a klíma kellemes, a nap nem égeti le senki tarkóját, az eső az néha esik, igaz, de arra ott a vászontető. elsőre nem gondolná az ember, de tényleg ez a legideálisabb terep nekik. tobzódnak is. a legkisebb Daihatsu Copentől a Porsche Boxsteren és a hármas BMW cabrión át a Bentley Continental GTC-ig terjed a skála. írhattam volna Rolls-Royce Drophead Coupé-t is, de azt itt a városban még nem láttam. a képen látható Jaguar F-Type viszont nagy kedvenc. van belőle pár V8-as is. álomszépen szól.
ha már BMW. rengeteg van belőlük a városban. BMW-k mindenhol. gondolkodtunk rajta, hogy attól lehet-e, hogy a város közepén van egy hatalmas BMW kereskedés, vagy attól van-e a kereskedés, mert itt sok BMW-t el lehet adni. az igazság valahol középen van. és igen, az ott a képen egy M4-es.
Evoque. meg úgy általában a mostani, friss és ropogós angol autók. vagyis már nem angolok, mert német, meg indiai tulajdonban vannak, de valahol a gyökereik mégis ide vezetnek. ezekből is elég sok van. a magyarázat pedig tényleg az, hogy frissek és ropogósak. viszont Rover, MG csak mutatóba akad. eltelt kb 10 év a csődbemenetelük óta, teljesen el is tűntek.
ami még jellemző, azok ezek az öreg kis angol sportkocsik, napi használatban. mindenféle Triump Spitfire, meg MG-A és társaik.
szinte minden napra jut ezeken felül valami olyan, ami igazán különleges. olyan, amit elmesélek otthon, hogy "képzeld, mit láttam". mindig más. mondjuk egy ilyen Studebaker, vagy egy olyan hotrod, amit a mozaik utcában a vizsgasorról rögtön a zúzdába küldnének, mert hiányzik hozzá a nem tudom milyen műbizonylat. itt nagyon úgy néz ki, hogy ha egy deszkára szerel valaki egy motort, előre-hátra lámpákat, akkor kaphat az rendszámot..
meg aztán ott vannak az igazán komoly autók is. Ferrari, Bentley, Rolls-Royce. kicsit csaltam, mert ezt a Ferrarit nem is itt, hanem a szomszéd városban lőttem.
nincs balkormányos autó. egyáltalán. nna jó, ez nem igaz, mert itt van például az enyém is, meg akad néhány nagyon elvetemült amerikai vas, aminek sosem létezett jobbkormányos verziója, de nem angol rendszámos autót nagyon ritkán látni. az Airshow alatt akadt pár német, de azóta semmi. kint az M25-ösön azért látni párat. jellemzően román, vagy bolgár rendszámmal. akik pakkal járnak, nem repülővel. a mi autónk sem véletlenül került ide.
nincs fapad. gyakorlatilag alig látni alapfelszereltségű autót. még a kisautókból is ritka az alapmotoros verzió. nagyobb autóba pedig nagyobb motor dukál, itt még tartják magukat ehhez a szabályhoz. amikor sétálok haza a munkából, V8-as bugyborékolás hangja árad a levegőben. és ez jó. nem azt mondom, hogy nincsen négyhengeres nagykocsi itt, de eddig két hónap alatt egy szem 316i-t láttam.
nincs Opel. persze, ez becsapás, mert van helyette Vauxhall, ami ugyanaz, mint az Opel, csak érdekesebb az emblémája; egy ijedt szárnyas állat egy hokiütővel. a kínálata bitre megegyezik az Opelével, csak itt Vauxhall Astra van Opel Astra helyett. még az Opel Adam is Vauxhall Adam, aminek semmi értelme. legalább az Opel Corsa OPC Nürburgring Edition kapott új nevet: Vauxhall Corsa VXR Clubsport. ebből is szaladgál erre szép számmal.
ez lett volna az (első) autós poszt. írhattam volna még egy csomó mindenről, de kell még puskapor a következőhöz is. amiket leírtam, azok persze itteni tapasztalatok, London ebből a szempontból is teljesen más világ. de arról majd nemsokára.
ma például úgy kezdődött, hogy gondoltam, el kellene már küldeni az OEP-nek a nyilatkozatot, hogy nem csak úgy elvesztem, van biztosításom, csak éppen egy másik országban. pont ezért regisztráltam az Ügyfélkapun, hogy ezekért ne kelljen repülőre ülni, mégis tudjak ilyeneket intézni. az Ügyfélkapu menürendszerében elvesztem, de még jó, hogy van egy barátom, a google, aki segített megtalálni egy szép rózsaszín oldalt, ahol a fenti tájékoztatóra leltem. általános nyomtványkitöltő keretprogram. hivatalos bürokratikus elrettentő segédeszköz. jobb lett volna valami kis form https protokollal, esetleg egy letölthető, majd visszaküldhető pdf, de ha így, akkor így.
letöltöttem és feltelepítettem az általános nyomtatványkitöltő keretprogramot. érdekes volt, hogy a telepítés sikeréről, vagy sikertelenségéről nem jött semmilyen visszajelzés, csak bezáródott a telepítő a munkája végeztével. ezek után a nyomtatvány következett. a letöltés megvolt. "telepítse azt." jó, duplaklikk. ez az ablak jött velem szembe. ja, hogy ez egy .jar file. nekem azokat meg valamiért a Nokia Suite nyitja meg. eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy ez a probléma, meg, hogy miféle készülékről beszél. megvan még, Ágó régi Nokiája, valamelyik fiókban. Szentendrén.
erre mondjuk azt, hogy az én bénaságom volt. de nem hiába jártam olyan sokáig iskolába, meg tudom a telepítést kézzel is csinálni, hiszen nincsen benne varázslat, csak a megfelelő billentyűket kell a megfelelő sorrendben megnyomni. ezt mondták a katonai szakértők az SA-11-re is. siker. az fura volt mondjuk, hogy a keretprogram a c:\users\<username>\abevjava, a nyomtatvány pedig a c:\users\public\abevjava könyvtárba települt, de sebaj.
"
feljön ez az ablak. egy üres listával. ezek szerint tényleg baj, hogy két külön helyre települt a program és az adatlap? nna, csukjuk ezt be. katt az ikszre. nem csukódik be. csak a mégsem gombtól. mi lehet a baj? másoljuk egybe a két mappát, hátha. ugyanúgy üres a lista. ok, restart. ugyanúgy semmi. anyázás. szentségelés. elhatározás; ebből ma még poszt lesz. mit rontok el? google? most nem a barátom. ezek szerint csak én nézek be valamit, mindenki másnak egyértelmű. gondolkozz, gondolkozz! megnyit ikon ezerszer, térden állva, bal kézzel kattintva, mindenhogy. ugyanúgy semmi. ilyenkor jön a következő próba: az összes gomb végignyomkodása. és kérem, az "Új nyomtatvány" nyitja meg a letöltött, majd feltelepített adatlapot. mindig tanul valamit az ember.
innét kezdve már viszonylag simán, pofonegyszerűen megy minden. ha nem akadok fenn azon, hogy miért kell nekem mindent kitölteni, amikor úgyis az ügyfélkapun keresztül küldöm, ott meg tudják a nevem, a születési adataimat, anyám nevét.
a végére belejöttem, csont nélkül megoldottam, és megkaptam a 27 jegyű számot, amit használnom kell, ha hivatkozni szeretnék a beküldött papíromra. azóta ülök itt, és azon gondolkozom, hogy a kontraszelekció-e az oka, hogy egy állami szerv képes ilyen minőségű munkát, ennyire feleslegesen elbonyolított procedúrával kiadni a kezei közül, vagy direkt csinálják, hogy az állampolgár érezze magát a saját komfortzónáján kívül, vagy ne adj' isten, hülyének? attól félek, hogy mindkettő.
egészen most szombatig, amikor kihasználva az első adandó alkalmat, úgy döntöttem, hogy ha szép idő lesz, akkor bizony teszek egy rövidebb kört valamerre, valamelyik szomszéd városba. 32 fok volt délután, naná, hogy elindultam.
nem kezdődött túl jól. a várost elhagyva egy olyan bringaúton találtam magamat, amivel tele lenne az összes otthoni bringás blog. nem eus. ráz. gazos. sáros. veszélyes. ilyen szavakat vizionáltam. tényleg fura volt elsőre. néhol 30 centire szűkölő kis murvás-földes utacska, érdekesen szűk kanyarokkal, a kelleténél picit több sárral és belógó növényzettel.
bíztam a jobb folytatásban. a folytatás pedig az volt, hogy véget ért a kerékpárút. egy rövid szakaszon mindössze, de az úttesten kellet haladni. persze nem ott lent az A331-es autópályán, ennél sokkal csendesebb körülmények között.
hogy aztán egy hatalmas parkban találjam magam. óriási területek mindenféléhez, kutyafuttatók. golfpályák. még egy olyan dolog, amit eddig közelről csak tévében láttam. gondoltam, rendben, de az útiterv szerint kellene itt lennie egy pataknak, ami mellett vezet az út.
meg is találtam. csakhogy ez nem egy patak. egy elvarázsolt csatorna. kicsi hidakkal, a vízen csónakázókkal, pecásokkal, kis mini hajókkal. ennek partján folytattam az utamat.
nem csak ingóságok, de ingatlanok is szegélyezik ezt a csatornát. egész sok. fent a ház, középen a terasz, lent a móló, az egész körül meg a szokásos smaragdzöld angol természet. a teraszon grillsütés, kerti parti. semmi kivagyiság, semmi rongyrázás. ez az egész csak úgy van, és olyan, mintha mindig is így lett volna.
a csatornát végig ilyen zsilipek szabdalták. legalább 20 mellett elhaladtam. talán látszik, hogy a több méter mély árok mellett sem korlát, sem semmi nincs, csak maga az út. itt valami olyasmi lehet a filozófia, hogy tanulj meg biciklizni előbb, aztán nem kell nekünk korlátokkal szórakozni. tényleg nem eus, de gondolom, itt sem potyognak bele ezrével az emberek.
egy egész hosszú szakaszon a vasúttal párhozamosan megy az út.
ilyen színes vonatok közlekednek rajta. nagyjából tíz percenként jött egy.
ami még fura ebben az itteni világban, az az átmenetek nélküli változatosság. mész a murvás bringaúton, egyik oldalon víz, a víz túloldalán mesebeli erdő, hatalmas lapulevelek, a természet lágy öle. azt gondolod, hogy a semmi közepén vagy éppen. aztán jön egy kis rámpa, amin felmész, és egy városkában találod magadat.
ezeket a kis bárkákat nagyon bírom, nem tudom, használják-e még őket, de egyik sem tűnt nagyon elhanyagoltnak.
ez volt a kirándulásom célpontja. melyik cég lehet az, ahol még a fák is szép szabályos mátrixban nőnek? meg minden egyéb is olyan pedáns és rendezett, hogy szinte már kényelmetlenül éreztem magam. igen, itt bizony Ron Dennis perfekcionizmusa érezhető. tényleg, szinte minden egyes fűszálban. ez a McLaren. elképzeltem, hogy milyen lehet, láttam a google maps-en, hogy olyan. de nem, még olyanabb élőben.
még a portásfülke sem csak egy sima bódé, hanem egy nagyobbacska kétszintes épület. sajnos beljebb nem jutottam. a sorompók hatalma. itt ért véget a túrám, innen indultam hazafelé.
kicsit sétáltam azért Woking belvárosában is. fura hely, még nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e.
autók is kellenek, persze. mindenféle TVR-eket, meg Lotus-okat is láttam, egy pirosnál egymás után jött egy Rolls-Royce Phantom egy Bentley Continental Flying Spur és egy Morgan Plus 4, de ezek a hotrodok voltak a legérdekesebbek. nem értek hozzá, de mintha Ford 5 Window Coupe alapúak lettek volna. a legutolsót bármelyik magyar rendőr örökre kitiltotta volna a forgalomból, fékezéskor úgy szitáltak az első kerekei, hogy alig bírt az úton maradni.
Haywards Heath nem a világ legnagyobb városa, de itt is akad látnivaló. a sorban a harmadik Honda sem piskóta, de én most erre a pirosra gondolok. egy Dino 246 GT. írnám, hogy az első középmotoros utcai Ferrari, de sajnos Enzo volt annyira makacs, hogy a Ferrari emblémát sosem engedte rátenni erre az autóra. ahhoz túl kicsinek tartotta a kis V6-osát, túl furának, hogy nem a rendes helyén hordja a motorját. pedig, pedig ha most valaki arra gondol, hogy Ferrari, akkor valami pici, piros gyors dolog jelenik meg a képzeletében, ami nem az orrában hordja a motorját (pedig a legtöbb Ferrari ma is orrmotoros). nna, ennél az autónál kezdődött el ez a történet. mindig öröm látni egy darabka kis autótörténelmi remeket. lesz majd külön autós poszt is, de ezt muszáj volt megmutatnom..
az autók bámulása után ettünk egy finomat, majd kitaláltuk, hogy elvonatozunk Brighton városába. mert közel van. meg, mert szép, meg érdekes. itt sem bírtam ki persze, hogy ne fotózzak autókat. pedig a tornyot akartam. az autó csak a magyar vonatkozása miatt komponálódott bele a képbe.
hogy mi az érdekes Brightonban? főleg az a nagy magas kék dolog ott az utca végén. az nem más, mint a tenger.
ilyen közelebbről. az a barna az maga a föveny. messziről úgy néz ki, mintha le lenne betonozva, pedig nem is. bár csak a cement hiányzik hozzá.
mert egyébként a kavicsok és a víz ott van a helyén. a kavics nagyon laza, járni szinte lehetetlen rajta. a cipő nagyjából bokáig süllyed bele.
sajnos nem volt túl jó az idő, amikor mentünk, ezért túl sok fürdőzővel nem találkoztunk.
tényleg nagy volt a szél. egész méretes hullámokat generált. néha az eső is szitálgatott, bár azt nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy valóban eső-e, vagy csak a hullámok feletti párát hordja ki a partig a szél.
mindegy, azért élveztük nagyon. egészen különleges dolog, érezni a természet bitang nagy erejét, a felfoghatatlan méretű energiát. voltak olyanok, akik egészen testközelből kívánták átélni az élményt: igen, a cudar idő ellenére akadtak fürdőzők. mint a német turisták októberben a Balatonban. csak itt nagyobb volt a szél. láttam bikinis lányokat is, csak őket nem sikerült lefotózni.
tényleg teljesen a hatása alá kerültem a hatalmas hullámoknak, vagy száz ilyen képet készítettem. gondoltam, egyet azért csak beteszek, hogy ne vesszenek teljesen kárba.
még abban a kivándorlási fázisban vagyok, hogy ha meglátok egy magyar zászlót, akkor szólok, hogy "jé, ott egy magyar zászló". sőt, le is fényképezem. azt vettem észre másokon, hogy ez az idő múlásával kopik. nem a zászló, hanem az észrevevési izgalom, buzgalom. egyébként itt semmit nem láttam, ami indokolta volna a lobogónkat. volt nem messze tőle egy lengyel is, az is csak úgy lengedezett a szélben, céltalanul.
volt a parton egy-két csendesebb szakasz is, ahol a vízre mertek merészkedni ezek a jet-ski-sek is. nagyokat ugrattak a szembejövő hullámokon. néha le is estek róla, bele a vízbe. kemény világ az extrémsportolók világa.
a tengerpart egyik legnagyobb látványossága Brigthonban a világhíres Brighton Pier. egy több száz méteres móló, amire mindenféle szórakozási lehetőség van telepítve. a műanyagdelfin úsztató versenytől a céllövöldén át a félelmetes levegőbe-lövő, majd ott megpörgető gépeken át van itt minden. érdekes. hangulatos. mint amikor a hetvenes évekbe repít egy időgép. de valahogy mégis ide való, 2014-be. nem értem én sem.
ez van a legvégén. beleülsz egy fatörzs alakú csónakba, egy gumiszalagon felvontatnak, majd görgőkön legurítanak egy U alakú kádba. ha van nálad bármi, ami érzékeny a vízre, ne próbáld ki, mert túl sok száraz felület nem marad rajtad egy kör után. és egy kör ugye nem kör ezzel.
a tengerpart után egy kicsit körülnéztünk a város belsőbb részein is. ahogy észrevettem, a fiatalok ide járnak örök hűséget esküdni egymásnak. házasság. esküvő. fehér ruha, fehér autó. gyakorlatilag ötpercenként vonult egy vagy egy esküvői menet, vagy egy leánybúcsúztatóra tartó csupa rózsaszín ruhás lányka, extrém dolgokkal a kezükben. ha a felfújt guminő elég extrémnek számít szombat délutánra. ez pedig egy Morris Minor Cabriolet.
a képen egy csokrot dobó menyasszonyt rejtettem el.
a levitációs képességeinket gyerekkorban tudjuk igazán tökéletesre fejleszteni.
a sok izgalom után elmentünk a város egy nyugisabb részére, ahol inkább csak sirályok voltak, emberek alig. felültünk a betonszegélyre, néztük a vizet, és azt találgattuk, milyen irányba kell úszni ahhoz, hogy Franciaországba érjünk. gyakorlatilag mindenki nyert, megnéztem a térképen. nagyon bénán elindulva ki lehet lyukadni Kubában is, de aki nagyjából Dél felé indul, az eléri Európát.
ez a kietlen terület egyébként egy strand. jégkrémárussal, kijelölt kijelölendő helyekkel. sajnos aznap nem volt életmentő szolgálat. de szerintem egyik nap sem, az ezt jelző tábla ugyanis fixen oda van szegecselve a helyére.
ezt időnként szóvá is tettem. talán kicsit az indokoltnál többször, és a kelleténél szélesebb fórumon. eredménye nem nagyon lett, viszont legalább mindenki tudta, hogy én vagyok az egyik, akinek nincs fiókos szekrénye. többször elhangzott a "Van-e valakinek méltányolható hardver-igénye? A fiókos szekrény nem számít annak." mondatfüzér is.
szerintem ennek lett az az eredménye, hogy a búcsúztatásomkor előkerült egy ajándék, Erik, a viking szekrény. nagyon örültem neki, teljesen meg is hatódtam. de talán a szekrény sem gondolta volna, hogy még egyszer ilyen hosszú utat fog megtenni, ugyanis úgy döntöttem, hogy itt fogom használni, az új életem részeként. a bútorszállítmánnyal együtt tehát ő is megérkezett, és még aznap este össze is raktam.
a tegeződős áruházból származó bútorokhoz képest meglepően kevés fejvakarással és káromkodással sikerült is a művelet. egy nagyobb méretű fémdarab ugyan nem került felhasználásra a dobozában talált alkatrészek közül, de nem jöttem rá, hová kellene szerelnem.
íme összerakva, nagyon fontos szerepkörben: ő tartja a tévét. meg aztán jó dolog ránézni is. nem a katonás formája igéz meg elsősorban, hanem ahogy az angol mondja, "it has sentimental value to me". olyasmire emlékeztet, amire mindig jó lesz emlékezni.
és nem csak az a néhány csepp, aztán majd eláll, vagy az a tipikus, alig észrevehető szitálás. nem. rendes, európai eső. mit tudtunk csinálni? nagyjából semmit. vártunk. talán eláll. a többesszám indokolt, péntek dél óta Ágó is velem van. igaz, csak hétfőig. de addig viszont többesszámozunk. a várakozásunk nem sokkal 10 óra előtt talált meghallgatásra, az eső elállt, a meleg járda pedig nagy lendülettel száradni kezdett. rögtön indultunk.
tényleg három perc séta a bejárat, négy perccel később már a regisztráción és a fémdetektoron is átjutottunk. volt kb két óránk a repülések kezdetéig. ennyi idő természetesen semmire nem volt elég. pár pavilont néztünk meg, és a statikus soron álló gépek egy részét.
akadtak egészen fura szerzetek is közöttük. ilyen buborékfülkés bigyót eddig még sosem láttam. pedig nem mai építés.
sajnos nem sikerült a statikus sor végére érni, kezdődtek a repülések. először első generációs brit sugárhajtóműves vadászok repültek, aztán a képen látható formáció. azok a kalimpáló nyúlványok a gépek szárnyainak tetején nem mások, mint lányok, asszonyok. hajmeresztő látvány, még akkor is, ha bizonyos, hogy jól ki vannak kötözve.
jöttek első világháborús gépek is. mint kicsi apró szúnyogok az égen, olyanok voltak. keringőztek, kergetőztek egymással. nehéz elképzelni, hogy 100 évvel ezelőtt vérre menő csatákban vettek részt.
a rövid előjáték után jött az Airbus Corporation, és semmit nem bízott a véletlenre; igazi nagyágyúkkal támadott. a nagy szót az A380 esetén szó szerint lehet érteni. a héten minden nap láttam a repülését a szakmai napokon, de még szívesen nézném jó pár napon keresztül. a repülés maga nem volt olyan látványos, mint a Dreamliner-é, de az A380-asnak már a létezése maga a látvány.
A380 után A400M. látványos, szűk fordulókkal tarkított bemutató volt, tetszett. valószínű, hogy a potenciális megrendelők nem ez alapján döntenek, amikor a Hercules, vagy közüle választanak, de azért jó volt látni.
a 
de térjünk vissza a repüléshez, mégpedig egy forgószárnyassal: Lynx Wildcat. a fotó nincs elforgatva, a gép a legkevesebb időt töltötte vízszintes helyzetben. a végére még egy hátrabukfenc is belefért.
Avro Vulcan. hatalmas. hangos. lenyűgöző. egyebet nem tudok mondani. kérem, kapcsolja ki.
sok gép repült már, de az igazi modern vadászgépek első képviselője egy F/A-18F volt. a képeken látszik, hogy egyre kékebb az ég, szép lassan az utolsó felhők is eltűntek az égről, és izzasztó nyári meleg lett.
ez a tömeget nem zavarta. jól látszik, voltunk elég sokan. mindenféle náció. sok olasz, sok spanyol, itt-ott lehetett hallani magyar beszédet is.
1992-ben Taszáron késett a buszunk, a nagy meleg miatt a Harrier repülését pedig a műsor legelejére tették, ezért akkor lemaradtam róla. nem gondoltam volna, hogy 22 évet kell rá várnom, hogy láthassam élőben. de megérte. a Spanyol Haditengerészet Harrier gépe igazi pazar repülést mutatott be. jó, könnyű dolga volt, mert az egy helyben lebegésből szépen kigyorsítást csak ő tudja. de nem csak emiatt, a felszállástól a leszállásig végig nagyon szép repülést láttunk.
English Electric Canberra. még egy első generációs sugárhajtóműves. de ez még ráadásul szép is mellé. 
Lockheed Super Constellation. avagy Connie. ezt a példányt egy svájci alapítvány tartja életben. nem lehet egyszerű meló, de megéri. amíg a statikus soron állt, volt szerencsénk a fedélzetén is eltölteni pár percet. elég sokat álltunk érte sorban, de megérte.
Angliában nincs Airshow Red Arrows nélkül. és ez jó. nagyon profi, nagyon látványos műsort adtak elő, ez már tényleg inkább szórakoztatóipar volt, mint egy katonai repülőalakulat bemutatója, ennek pedig mindenki örült. nagy kedvencek ők itt, a kapcsolódó szuvenírek boltjában hosszú sorok álltak a vörös termékekért.
a vége felé is maradt még nagy durranás; a Typhoon. tetszett.
a repülések hosszú sorát a világháborús hős, a Spitfire zárta. abból is egy különleges, kétüléses verzió. jó volt kicsit Rolls-Royce Merlin motort hallgatni. egészen érdekes, hogy az RAF pilótái mai, modern sisakokban repülik ezeket a gépeket is.
öt óra folyamatos repülésnézés. egy repülőnapon úgy látszik, az idő is egy gépen utazik, mert nagyon gyorsan elszállt. de ennyi pont elég volt, mert azt nem állítanám, hogy nem fáradtunk el. de szerencsére negyed óra alatt haza is vergődtünk, akármekkora hatalmas tömeg is állta utunkat. itthon aztán számba vettük a vásárfiákat, amiket hoztunk, meg megnéztük a képeinket. vacsora, hasonlók. most meg alvás, mert én is érzem, hosszú volt a nap.
aki erre sétál, biztos, hogy akkor is lát valami meglepőt, vagy mulatságosat, ha be sem tér az üzletbe. ha mást nem, akkor egy nagy jelmezbe öltözött trombitást, egykerekű ciklin, de ha nem trombitást, akkor minimum, hogy szappanbuborékot fújót. idén júniusban is készültek valamivel; megépítették az épület előtt lévő buszmegállót legóból.
az építés annyira élethűre sikerült, hogy először simán elsétáltunk mellette, észre sem vettük a turpisságot. aztán, valahol olvastunk róla, ezért a 
közelebb érve persze rögtön látszik, hogy miről is van szó. persze ekkora méretek stabilan tartásához már kell egy kis csalás; az átlátszó lapocskák két nagy, vékony plexilap közé vannak bújtatva, és nagyon valószínű, hogy az egész szerkezet nem a saját súlyát tartja, hanem valahol a kockák alatt lapul egy erős fémváz. kibernetikus legoizmus, szerves anyag fémvázon.
természetesen abban az értelemben nem volt csalás, hogy minden egyes alkotóelem már létező legókockát jelentett. a fémváznak köszönhetően pedig a funkcionalitás is megmaradt; ugyanúgy lehetett például a kis padon ülni, mint az igazi társán.
sajnos a múlt idő indokolt, a megálló helyét július 15-én átvette a sima, hagyományos megoldás. de biztos vagyok benne, hogy lesz még hasonló, szuper ötlete az áruháznak a jövőben is.
7 perc, 41 másodperc, 2.08 km és vicces 83 kcal. nem én lennék a helyi 
ha egy vaktérképpel találjuk magunkat szemben, és valaki kérdezi, akkor az ikszet a piros kis zöld szemes ostoros helyére kell tenni rajta; Londontól picit nyugat-délnyugati irányban, az M25-ös körgyűrűtől nagyjából 25 kilométerre, 57ezer lakossal. nagyon sokkal többet nem tudtam én sem róla, akikor kiderült, hogy ide fogok költözni. egy valamit kivéve, de erről majd később.
a város központi része egy csomó kis egymásba fonódó utcácska, üzletekkel, meg bankokkal, kávézókkal. néhány pad, és sok-sok ember. mégis az egész csendes-nyugodt.
az itteni kereskedelmi központ bejárata látható a képen, egy apró kis plázácska. van benne valamennyi a nyolcvanas évekből, egy kicsi a mából, nagyon sok a város történelméből. no meg: Burger King. bent, alul, középen. 4 fontos napi menüvel.
a Princes Mead gyakorlatilag össze van nőve egy Asda szupermarkettel az egyik-, egy Sainsburry áruházzal a másik oldalról. az egészségtelen táplálkozásról már írtam korábban, de nem tudom kihagyni a legfinomabb itteni csokoládék csoportképét.
London közelebb van, mint gondolnád. főleg innen nézve. ez a kicsi kis aranyos meseházikó a vasútállomás. vagyis a főpályaudvar, mert van egy másik is, de ott még nem jártam. a London Eye 40 percre, a vonatok csúcsidőben kb 20 percenként járnak, de csúcsidőn kívül is jön óránként majdnem kettő. még nem próbáltam milyen. a csúcsidőn kívüli retúrjegy 17.20 pénzegység.
ez a városközponttól a vasútállomás felé vezető út. nagyjából ilyenek az utak; sok a zöld, a fű a legtöbb helyen szép ápolt, és úgy zöld, hogy azt az ész nélkül kattintgató blogger optikája nem adja vissza. egyenesen kell autóval London felé menni, az M3 egészen Hammersmith-ig vezet. a másik vége a tengerig ér: Southampton a végállomás. ha már M3: igen, sok itt a BMW, de erről (természetesen) lesz majd szó egy későbbi posztban.
a főutakról letérve általában ilyen, vagy ehhez hasonló lakónegyedekbe tudunk betévedni. tipikus. burjánzó növények, pirostéglás házacskák, végig húzott csík az út szélén. mielőtt jöttem, megnéztem, hogy mit is jelent, mikor sárga, mikor piros, mikor szimpla, mikor dupla. egészen logikus.
van a városban oktatás is, mégpedig az épületeinek számossága és színvonala alapján nem is akármilyen. ez például az Autó- és Repüléstudományi Akadémia épülete. az iskolát egyszerűen csak Műszaki Főiskolának hívják. olyan támogatókkal, mint a McLaren. Woking vonattal London felé az első megálló.
de, hogy a Főiskola nem véletlenül került ide, annak fényes bizonyítéka, hogy ha nem a lakóövezetek felé indulunk, hanem a másik irányba, akkor percek alatt hatalmas hipermodern irodaparkokban találjuk magunkat, ahol még hatalmasabb cégek székelnek. tipikusan olyan helyek, ahová először be sem mertem menni, annyira minden az élére van állítva.
de a város mégsem ezekre a dolgokra a legbüszkébb, hanem a repülőterére. ez ugyanis nem csak egy reptér. ez az angol repülés bölcsője. levegőnél nehezebb ember alkotta szerkezet angol földről innen szállt fel először, és a kezdeti sikereket számos további követte. és igen, ez volt az egyetlen dolog, amit tudtam Farnborough-ról, mielőtt felmerült, mint lehetőség. akit a kilencvenes évek elején érdekelt valamennyire a repülés, és hozzájutott a Top Gun című folyóirathoz, az kellett, hogy halljon róla, és a kétévente megrendezendő Farnborough International Airshow-ról. és nem, ez nem egy normális, megszokott felszállás, ez egy Dreamliner egy vadászpilóta kezei között.
ez az épület egyike a világ első szélcsatornáinak, amit mire másra, mint repüléstudományi kutatásokra használtak. egészen a kilencvenes évekig üzemelt, ma múzeum.
ez egy léghajóhangár. volt. vagyis annak csak a váza. amolyan szabadtéri kiállítási tárgyként funkcionál, és veszettül jól néz ki.
ez a Hotel Aviator. nem tudom, hány csillagos, de a parkolójában mindig nagyon drága autók állnak. a szobák a kifutópályára néznek, szépen lehet nézni a fel- és leszálló gépeket. nem néztem meg, mennyi egy szoba egy éjszakára, de az Airshow alatt a parkolás 30 font egy napra.
egyébként a nappali ablakáról én is pont erre a szállodára látok rá, csak a másik oldalára. a Space Zone óriásplakát, meg a kerítés már a reptér.
ha már óriásplakát. az Airshow nem csak egy szimpla repüljünk egyet, ami a csövön kifér dzsembori, itt bizony komoly üzletek is köttetnek. ezért nem meglepő, ha a városban olyan témájú plakátok is megjelennek ebben az időszakban, amik mondjuk egy budapesti utcán meglehetősen furán hatnának. ez itt például katapultüléseket reklámoz.
lehet, hogy ez a repülés dolog csak nekem újdonság, meg szenzáció, és hűha, de azért, amikor rendes program keretén belül pontban 14:22-kor elhúz szépen élesen bedöntve a Princes Mead felett egy Airbus A380-as, akkor azért a helyek is kiszaladnak ám az egyfontos boltból megnézni. ilyen itt is csak kétévente van.
igaz, akkor két hétig. előtte pedig már hetekkel, hónapokkal erre az eseményre készül az egész város. ami jó.
mert igazán jó dolog egy olyan helyről jönni, ami valamilyen. amikor megkérnek, hogy meséljek róla, akkor tudok miről, ráadásul Tök Menő Dolgokról. ha akkor, amikor először, kis pattanásokkal küzdő tizenévesként, a rongyosra olvasott Top Gun magazin felett valaki azt mondja nekem, hogy én majd valamikor itt fogok lakni Farnborough-ban, egy kerítésnyire a reptértől, nyilván nem hittem volna el, nem lett volna olyan álmodozásom, amibe bele tudtam volna képzelni. végezetül pedig egy kép egy irodaházról. csak így, autóból, felüljáróról fotózva. nemsokára lesz szó róla bővebben, ugyanis itt töltöm el az itteni hétköznapjaim egy részét: itt a munkahelyem.