ez a blog szándékosan nem egy ilyen "így csináld a kitelepedést" kisokos akar lenni, csak a saját tapasztalatainkat szeretném megosztani, ezért ami itt következik, az nem a királyi út, hanem az, ahogyan mi lakáshoz jutottunk. lehet ezerféle más módon is, ügyesebben, okosabban, olcsóbban, de most a mi történetünk jön.
ott kezdtük, hogy otthon beírtam kedvenc keresőnkbe, hogy "flat for rent Farnborough". néha azt, hogy "flat for rent Farnborrough", néha neg azt, hogy "flat for rent Franborough". eltartott egy ideig, amíg ráállt a kezem, pedig nem bonyolult.
a keresés eredménye elég sok, elég jónak tűnő lakás volt. megnéztem Wokingot is, ami Farnborough-tól pont kellemes bringázótávolságra esik, ráadásul közelebb van Londonhoz, és valahogy rendezettebbnek tűnt a belvárosi része. ezt követte a nagy hátradőlés és megnyugvás. majd kimegyünk, hétvégén megnézünk párat, egyet kiválasztunk, aztán beköltözünk.
nna, nem úgy megy ám ez, ahogy mi elképzeltük, ezzel ott szembesültünk. a lakások akkor kerülnek ki a piacra, amikor a bérlő, vagy a tulajdonos valami miatt szerződést bont. de ezt követi egy általában pár hetes felmondási idő. a lakások viszont nagyon gyorsan pörögnek. amit meghirdetnek, és nem kiugróan rossz, az napokon belül bérlőre talál. ebből következik, hogy ami azonnal költözhető, az vagy nincs, vagy rossz.
nem mondom, hogy nem voltunk elkeseredettek, letörtek, csalódottak, meg még vagy öt ilyen jelzővel ellátottak, amikor ezzel szembesültünk. ráadásul kis lakás, kis haszon, ezért az ingatlanosokon is lehetett érezni, hogy nem törik magukat össze, hogy megoldják a gondjainkat. itt én teljesen kikapcsoltam, mondtam Ágónak, hogy kész, most vagy bemegyünk metróval BigBent-, meg Sanyo fényreklámot nézni, vagy hazamegyek. vagy csak feküdni fogok az ideiglenes szállásunkon, és nézem a plafont. fényreklámot néztünk inkább. meg BigBent. meg Tower Bridge-t, meg emeletes buszoztunk. mást nagyon nem is tehettünk, szombat késő délután volt.
hétfőre megbeszéltünk egy találkozót egy wokingi irodával, akik több lakással is kecsegtettek. mi időben érkeztünk, az ingatlanos egy hatalmas kulccsomóval. megkérdezte, hogy mik a preferenciák. ha már Woking, akkor ugye fontos, hogy közel legyen a vasút, ha ingázni kell, legyen kocsibeállóm, ne legyen padlószőnyeg, vagy legalább ne legyen büdös. nos, mindegyik lakás tudott ezekből valamit, de együtt az összeset egyik sem.
az ingatlanos nő is érdekes volt, nagyon látszott rajta, hogy ügyel rá, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy mi azt érezzük, hogy ő azt gondolja rólunk, hogy marslakók vagyunk. vagy legalábbis csóró keleteurópai bevándorlók. pont emiatt éreztük magunkat elég kényelmetlenül. meg azért is, mert a kocsija, amivel vitt minket lakást nézni tele volt pakolva rőzsével. nem viccelek, a hátsó lábtér az ülések lapjáig meg volt tömve frissen szedett száraz erdei gallyakkal. ide kellett nekem beülnöm. recsegtem, ropogtam. ja, egy Toyota Yaris-t kell elképzelni.
aznap még tettünk egy elkeseredett próbálkozást Farnborough-ban, a város azon részén, ahol még nem jártunk. North Camp. szép, rendezett, szimpatikus. két irodát találtunk egymás mellett. lakás, sürgősen? háát, most nincs, de jöjjünk vissza másnap, akkor tudnak mutatni egyet. nem volt mit tenni, megígértük, hogy másnapra visszamegyünk, már semmiben sem bízva. vagyis csak Ágó, mert én másnap kezdtem dolgozni. emiatt sem voltam teljesen nyugodt. új munka, új ország, idegen nyelv, én meg itt vagyok fedél nélkül, nem indul jól ez a dolog.
a munkába járást tehát az elején London-Farnborough ingázással oldottam meg. az útvonal valahogy úgy nézett ki, hogy reggel A4-M4-M25-M3, délután ugyanez vissza. nagyjából másfél óra. egy irányba. nem az óriási távolság miatt, hanem, mert valamelyik autópályán mindig dugó volt. főleg az M25-ösön, legtöbbször Heathrow magasságában. amit nem bántam, mert lehetett bámulni a fel- és leszálló gépeket. a fenti képen tudom, hogy semmi nem látszik, de egy Emirates-féle A380-as van. vele (vagy egyik társával a 45-ből) szinte minden nap összefutottam. hatalmas élmény volt látni, sokadjára is. főleg amikor leszállás közben sikerült elcsípni.
amíg én repcsiket bámultam, Ágó keresgélt, szervezkedett, ügyezett, nem hagyta magát lerázni, aminek meg is lett az eredménye: az első lakás, ami élőben sokkal jobban néz ki, mint a képeken. ráadásul szinte vadiúj, 2011-es évjáratú. és igen, az egyik North Camp-i ingatlanirodából. de a legfontosabb; az enyém. bérlésileg. volt probléma a papírokkal is, mert külföldiként elég nehezen tudtam prezentálni a nem is tudom, mennyi időre visszamenőleges hisztorit, de szerencsére valahogy mégis előkerült valahonnan egy link, ami a külföldről beköltözőkre vonatkozó Credit Check űrlapot töltötte be.
innen kezdve nem maradt más, csak a várakozás. a lefoglalástól számított majdnem két hét nagy nehezen csak letelt, június 27-én vehettem át a kulcsokat, így azok közé tartozom, akik lakást kaptak a születésnapjukra. ahhoz képest egész gördülékenyen ment az átadás, hogy összesen hány cég- és személy volt résztvevője. volt ugye a tulajdonos(1), az ingatlaniroda(2), a független cég, aki a Credit Check-et csinálta(3), a másik független cég, ahol a deposit került letétbe helyezésre(4), a harmadik független cég, aki fizikailag átadta a lakást, és leltárt készített(5), no meg persze én, aki kivettem(6). maga a lakás tényleg az a "megérte rá várni" kategória. van mindenem. kivéve a bútorokat. ágy, asztal, tévé. ebből asztal már lett. a többi meg majd lesz.
a nappali ablakbából ez a kép fogad, ott középen az a fekete folt a Jazz, a mögötte levő hely is a lakáshoz tartozik. a munkahelyem sétálva fél óra a reptér mögötti kis szökőúton, ha a pályavonalhoz érve megvárok egy fel-, vagy leszállást. kocsival ugyanez három perc, de ilyenért nem indítom el szívesen, csak, ha sietnem kell, vagy ha napközben még intéznem kell valamit. bringával még nem tudom, mennyi idő, az ugyanis még Szentendrén várja, hogy angliai bringa legyen belőle.
