UK, második nekifutás

ma nagy öröm ért. megérkeztek a bútorok. Szentendréről. eredetileg is ez volt a terv, hogy majd kedden, ki tudja, hogy hány órakor, de majd hívni fognak, ha közeleg a teherautó.

köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne! alig hiszem el, hogy túl vagyunk rajta. vártam is a napot, mert hiányoztak ezek a dolgok már nagyon, meg nem is, mert tudtam, hogy a végére nagyon el fogok fáradni. és így is lett. de megérte.

még a kedvenc kanapénkat is sikerült felcipelni a másodikra. nem volt egyszerű, a teherautón szét kellett szedni két részre, ráadásul rendes szerszámok nélkül, de valahogyan megoldottam. azt sem állítom, hogy nem hívtam fel közben párszor ingerülten Ágót, hogy megy vissza a fenébe Szentendrére, én még egy ujjbegyemet nem verem oda, de a lényeg, hogy itt a cucc a nappaliban.

szóval most van ágyam, meg kanapém, meg fiókos szekrényem, tévém, bringám, ezüstszálas memóriahabos szivacsom, meg egy csomó minden apróság két dobozban, még a Jazz csomagtartójában. azokat már tényleg nem volt erőm ma felcipelni. előbb kiélvezem a jutalmamat: egy jó kis alvást, végre a saját ágyamban.

ha az ember fia már úgy döntött, hogy dolgozni kezd külföldön, előbb utóbb le is szeretné aratni a munkája gyümölcsét, vagyis szeretne érte fizetést kapni. sőt, ideális esetben a munkáltatója szól neki, hogy nemsokára utalná a pénzt, ehhez pedig szükség lenne egy bankszámlaszámra. ennél mi sem egyszerűbb, irány a bank!

no, de melyik? választék az van bőven: HSBC, NatWest, Barclays, Santander, Lloyds, RBS, Halifax, meg még ki tudja mennyi bankot talál az ember, ha körbenéz akármelyik angol városka főutcájában. a szolgáltatások között gyakorlatilag nincs különbség, bármelyik bankot is választjuk, nagyjából ugyanazt kapjuk alapból. döntsön a szimpátia. gondoltam én. sajnos a dolog nem ennyire egyszerű.

ugyanis az nem úgy megy, hogy besétálok az utcáról, hogy szeretnék számlát nyitni, vannak bizonyos feltételek. alapfeltétel nyilván egy fényképes igazolvány. ez megvan. aztán egy "proof of address" nevű csoda. nna ez szokott lenni az, amit mindegyik bank máshogy értelmez. olyan, hogy lakcímkártya ugyanis nem létezik ebben az országban. tudomásom szerint az egyetlen igazolvány, amin a cím is rajta van, az az angol jogosítvány, de azt csak 180 nap itt tartózkodás után lehet kiváltani. a lakás bérleti szerződése általában nem elég. ha van már egy, a nevedre és a címedre érkezett számla, mondjuk a vízművektől, vagy az önkormányzattól, akkor az már nagy eséllyel kinyitja a kapukat. de ez sem garancia a sikerre.

az a tapasztalat, hogy minden attól függ, hogy az ügyintéző, akihez kerülsz, meg akarja-e nyitni neked a számlát, vagy nem. legelsőnek például az HSBC-nél próbálkoztam, de úgy pattantam le róluk, mint a Kengyelfutó gyalogkakukkban a prérifarkas a saját maga által csapdaként előkészített kovácsüllőről. amikor elhagyja a banktisztviselő száját az a mondat, hogy "nem tudom", vagy az, hogy "attól tartok", esetleg az, hogy "ezt nem ismerem", akkor már tudod, hogy vesztettél. egy picit neki is kellemetlen a szituáció, ezért egy negyed órán át győzköd, hogy nagyon sajnálja, de ha bejövök legközelebb, egy ilyen, és olyan papírral, akkor esetleg. persze mindketten tudjátok, hogy soha többé nem látjátok egymást, legfeljebb az Asda-ban a self-checkout-nál a sorban, de az angolok a menj te a francba máshová számlát nyitnit is így kommunikálják.

a második bank, ahol próbálkoztam, az a Lloyds volt. igen, győzött a cukiságfaktor a kiskutyákkal, meg a lovacskás logó. egy mosolygós szőke lány jött oda hozzám az ügyféltérben, hogy tud-e segíteni. mondtam, hogy reméljük, hogy igen, majd elsírtam a bánatom. feltette a szokásos kérdést, hogy milyen papírokkal tudok szolgálni. megmutattam mindent, ami nálam volt. "excellent". ez volt a varázsszó, és már tudtam, hogy nemsokára lesz friss ropogós bankszámlám. "mi most nemsokára zárunk, de tessék visszajönni holnap, akkor megnyitjuk a számlát, itt a névjegyem, engem kell keresni".

és így is lett. másnap a megbeszélt időpontban a fiók account managere megnyitotta nekem a számlát. kb öt perces procedúra volt, az internetbank beállításaival együtt. a szerződés maga egy oldalas, semmi különös, le van írva benne, hogy ez a nevem, itt lakom, ez a számlaszámom, ez a számlacsomagom. tartozik hozzá egy két oldalas melléklet, ami az elhangzott beszélgetés kivonatát tartalmazza. miután aláírtam a papírokat, megkérdeztem, hogy mikortól fog élni a számlám. a válasz: már él.

és tényleg: hazamentem, beléptem a netbankba, és ott virított az élő számlám. pár napra rá postán megkaptam pénztárcám új díszét, a lovacskás zöld VISA-kártyámat, meg egy köszönőlevelet, hogy mennyire örülnek, hogy az ő bankjukat választottam.

ja, és mennyibe kerül majd nekem a bankolás? számlavezetés, pénzfelvétel, kártyás fizetés? lassan írom le, hogy a magyar pénzügyi szervezetek is megértsék: n u l l a fontba. ezt elég könnyű átszámítanom forintra is.

ahogy a híres Monthy Python szokta volt mondani: ...és most következzen valami teljesen más. elmesélem, hogy én hogyan szerzem be magamnak a kaját. ez olyan dolog, amit teljesen újra kellett tanulnom itt, illetve még mindig tanulom, mert minden nap felfedezek valami újat a rendszerben.

hogyan csináltam ezt otthon? munka után megálltam az Auchan parkolójában, betoltam egy bevásárlókocsit, majd ami kellett, a szokásos dolgokat megvettem. minden nagyjából ugyanannyiba került, mint a múlt héten, mindenből megvoltak a jól bejáratott dolgok. ha csak gyorsan egy tejföl, vagy egy csomag virsli kellett, akkor az Aldit céloztam meg. netán a lenti Spart.

azt vettem észre, hogy ez a módszer itt nem működik. persze, mert nincs Auchan. meg tejföl. de nem csak ez a baj. hanem, hogy itt gondolkodni kell.

először nézzük, mi a választék. a közelben van Asda, Sainsburry, Tesco, Mosrisons. ezek mind ilyen nagy láncok, itt Farnborrough-ban kb akkra üzleteik vannak, mint egy otthoni Interspar. vannak ilyen "minden egy font", meg "majdnem minden 99p" boltok, ezek kisebbek, nagyjából egy közepes ABC méretűek, és van Lidl is, igaz azért már egy kicsit sétálni kell, de van.

hogy néznek ezek ki belül?

először a Lidl, az a legegyszerűbb: pont úgy, mint nálunk. az árukészletben is nagyon nagy az átfedés. a konzervek, csokik, tészták nagy része ismerős Lidl márka.

egyfontos boltok: mindenből van egy kicsi, ami belefér az ársávba. a műanyag vödörtől kezdve a fogpasztán át a táblacsokiig. egy részük normális, ismert márka, másik részük pedig messziről láthatóan gagyi.

a nagyok: egy szem lopásgátló kapu a bejáratnál, attól 30 centire már az áru, halmokban. a bejáratnál általában az olyan dolgok vannak, amiért "csak beszaladsz". félliteres kóla, szendvics, kicsi csoki.

nna, ennek a beszaladásnak van ára, amit meg kell fizetni. ha a bejáratnál veszel egy félliteres kólát, akkor az 1.25 font (igen, nem elírás). ha bemész, kapsz kettő 1.75 litereset kettő fontért. de az egy darab 1.25-ös is 1 fontba kerül. kint a bejáratnál az egy szem Bounty 0.45 font, bent kapsz 1 fontért négyet. egy ilyen ebédidőben beszaladok kajálás (egy háromszögszendvics, kicsi kóla, egy valami kis keksz, vagy chips) a három, és öt font közötti összegnél áll meg. három akkor, ha nagyon akciós a szendvics, öt, ha a legdrágábbak között turkálsz. nem szoktam megnézni ebéd után a Hordó étlapját, hogy ennyi pénzért mit is ehettem volna.

normális kaját délben enni akkor lehet, ha hozol, itt napközben nem szokás rendesen enni. ez látszik is a kínálaton:az üzeletekben hihetetlen módon van felülreprezentálva a junkfood. több soron keresztül csak chips-ek, aztán csokik, kekszek. előre megsütött muffinok, gyümöcsjoghurtok, pudingok, rettentő mennyiségben. nagyjából a kínálat 70 százaléka ilyen előrecsomagolt vacak.

az árak elsőre nem tűnnek vészesnek, hiszen mindenen olyan kicsi számok vannak. 0.75 egység, 1 egység, 3 egység. aztán amikor elkezdesz fejben 391-gyel szorozni, akkor jön a meglepetés, hogy basszus, fél liter kóla 500 forint? egy kis joghurt 300 forint? mit tehet ilyenkor az egyszerű vándor?

odafigyel az akciókra. mert azok mindig vannak. nem látom benne még a rendszert, de pont ezért kell figyelni. ha valamit venni szeretnél, biztosan lesz olyan fajta belőle, amiből mondjuk egy darab kicsi az egy egység, de négy darab nagy az három egység. ez eddig ismerős lehet, ilyet már látott mindenki. csak az arányok mások. itt gyakorlatilag minden ilyen. de lehet fordítva is, lehet, hogy a kisebb kiszerelésből éri meg a többet megvenni, mint a nagyobból egyet. a lényeg, hogy semmiből nem szabad egyet venni, mert akkor biztos, hogy rosszul csináltad, és nem pár százalékokat buksz, hanem néha felezed, extrém esetben harmadolod a pénzed. ez már tényleg az a helyzet, amikor beszippantott a fogyasztói társadalom, és még büszke is vagyok rá, hogy a szabályai szerint cselekszem. tudom.

maradjunk még egy kicsit Londonban. amikor még nem volt meg a lakás, és ugye ingáztam, a kocsiban a BBC Londont hallgattam mindig. szépen beszélik benne a nyelvet, még én is értem, ráadásul a témák sem bonyolultak késő délutánonként. "telefonáljon, akinek írtak már szerelmes dalt" a beszélgetések is viccesek néha "20 éve randiztam egy fiúval, akinek egy sárga Datsun-ja volt. és megvan még? a Datsun?" nna, itt mondták be, hogy lesz egy ingyenes rendezvény a Regent Street-en. aztán elbetűzték, hogy I N G Y E N E S.

persze nem így, magyarul, annyira még nem vagyunk világnemzet, hanem csak úgy, hogy "ef-ár-í-í". a rendezvény pedig egy cirkuszokat összekötő nagy buszkiállítás, ami felöleli az angol buszgyártás büszkeségeit a lóvontatású kocsiktól a legújabb csillivilli csodákig.

kezdeném rögtön egy csillivilli csodával, no meg egy kis angol humorral. ez a legújabb londoni busz. elöl-hátul lépcső, retrofuturisztikus dizájn, nekem nagy kedvenc. Ágó szerint csak ronda. de sokmindenben nem értünk egyet. ja, és szerintem hibrid. legalábbis piros lámpánál szépen leállítja magát, és ha csak araszolgat, el sem indul a dízelmotor, csak az első komolyabb gázadásra. a nagyságrendek érzékeltetésére: évente 600 ilyennel bővül a flotta.

ez meg nem is emeletes, még rendes robbanómotorja sincs, nem is tudom, hogy hogyan került a válogatásba.

az egész soron a legtetszetősebb busz nem is londoni volt, hanem ez a kis gyösz, nem tudom, hogy honnan. a Setra S6 szépségével persze nem versenyezhet, de mégis van benne valami bájos esetlenség, ami miatt megakadt rajta a szemem, és kedvenc régibuszommá fogadtam. itt a soron. az örök kedvenc marad az S6-os. de ha ez is kijönne 1:18-ban, venném.

persze, jöttek soban a klasszikusok. motor elöl a vezető mellett, púp felül. nagyjából a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évekig ez volt az alapforma.

meg lehetett bolondítani a dizájnt egy jól eltalált színnel. az angolok nagyon jók, ha zöldről van szó.

talán a buszoknál is érdekesebbek voltak a korabeli reklámok.

januárban voltunk a London Transport Museum-ban. Ágó teljesen csalódottan jött ki belőle, hogy basszus, három buszuk van összesen. én mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy egész Londonban csak ennyi lenne, kell, hogy legyen nekik még. hát van.

ez például egy nagyobbacska példány, háromtengelyes. sajnos típusneveket, technikai paramétereket, meg évjáratokat nem tudok egyikről sem.

írtam már, hogy majdnem az összes busz kivétel nélkül megmászható, megtapogatható volt? be lehetett ülni a vezetőfülkébe, lehetett húzogani, nyomkodni mindent, nem jött oda a barnaköpenyes múzeumi dolgozó, hogy "ne.nyújj.hozzá.mer.letöröm.a.kezedet".

volt is szépen sorbanállás, meg tömeg. ahogy látszik, nem is annyira, mi idegenek élveztük ezt az egészet, hanem azok, akik még aktívan használták ezeket a járműveket annak idején. látszott rajtuk, hogy csillog a szemük. jó dolog is a nosztalgia. voltak kisgyerekek is rengetegen, akik ugye élveznek mindent, ami mászható, ami gépszagú, meg ahol piszkos lehet lenni.

nna, én nem tudom, hogy ez mi. de biztos, hogy megy valahova.

ahogy közeledtük a Piccadilly Circus felé, egyre mentünk visszafelé az időben. ez valami két háború közötti szerkezet lehet.

ennek meg már határozottan szekérkerekei vannak.

erről meg már az emelet is hiányzik.

szerintem a 9-s most is pont ezen az útvonalon jár.

ez volt talán az egyetlen, kordonnal elkerített dolog az egész soron.

ez meg az egyetlen, motor nélküli. szegény lovak türelmesen álldogáltak egész nap. először azt hittem, nem is igaziak.

ide kell majd jönni, ha egylfogy a kapszula.

ez pedig a sor vége, a kedvenc fényreklámommal. tényleg, ezek a cégek, hogy TDK, meg Sanyo, léteznek egyáltalán még? A Coca Cola az igen, azt tudom. nna, szóval jó volt, sok szép buszt láttunk, régit is, újat is. az ilyen "ez ám London, figyelj" témájú felvonulásokban persze mindig van egy kis erődemonstrációs jelleg, de pont csak annyi, hogy egy nem odavalósi pont ne érezze még kellemetlennek, hanem innét, a Regent Street kanyargós részéről visszanézzen az Oxford Circus felé, csettintsen egyet, és azt mondja a feleségének, hogy ez igazán remek volt, gyere, együnk a burgerben egy kis hagymakarikát.

az első nap sikertelen lakáskeresési procedúrája után mindketten felvettük a letört bilifül pozíciót. féltünk. egy szóval. az ideiglenes szálláson öt napig maradhattunk, a leghamarabb elérhető lakásba meg két hét múlva lehetett volna költözni.néztünk ki a fejünkből. már veszekedni sem volt kedvünk egymással, nem is volt miért. lehangoló délután várt ránk. aztán nálam hirtelen, mintha átkapcsoltak volna valamit. de hiszen Londonban vagyunk. L o n d o n-ban. érted! tudod, abban a városban, ami a fedőképem a facebook-on. ahol az a kép készült, ami az egyetlen dolog, amit megvennék az Ikeában, ha egyedül mennék oda: a lépcső a Piccadilly Circus-nál. Rolls-Royce-ok, fura Ferrarik, mindenféle népek birodalma. plízmájddögep, és társai. itt vagyunk. most. kint pedig süt a nap.

az első dolog, ami mindig megdöbbent, akárhányszor is jövök fel ezeken a lépcsőkön, az a hatalmas tömeg. ráadásul szombat délután volt, meg nyár, nem csak londoni értelemben-, hanem tényleg gyönyörű idő, ami még egy kicsit fokozta a zsúfoltságot. a tömeg megdöbbent, de magával is ragad. ha nincs konkrét úticél, olyan jó csak úgy, kicsi kis porszemként, szinte lebegni benne. van a Regent Street és a Maddox Street sarkán egy zebra. elég sokáig piros szokott ott lenni a lámpa. csak állsz, állsz, és nézed, ahogy veled szemben az utca másik oldalán duzzad a sokadalom. azon gondolkodsz, hogy itt hogyan fogsz átjutni, mi lesz, ha ez a sok ember megindul feléd. aztán zöld lesz, megindulnak, ahogy te is elindulsz,és átérsz a másik oldalra úgy, hogy senki hozzád sem ért. egyébként a kép készítése után nagyjából 20 másodperccel futott be egy meztelen bringás felvonulás a térre. akkor aztán tényleg minden és mindenki megállt pár percre.

lehet, hogy nem újdonság, de én most vettem észre, hogy divat lett a buszos esküvő. a menyasszony-vőlegény ül elöl a fehér Rolls-ban, a násznép meg követi double deckerrel. hangulatos, vicces, nagyon londoner. a rózsaszín ruhás szőke lánynak nincs szerepe e történésekben, és azt sem tudom, mi az a piros izé a másik kezében.

vannak ezek a fura ruhás lovasok itt a Parlament Street mögötti téren. nekem mindig annyi marad meg róluk, hogy állandóan rángatják a fejüket, mint a hosszú hajú rokkersrácok a kilencvenes években (igen, igen, én is), mert a szemükbe lógott a hajuk. őket szerintem ez a sisakról lógó bojt idegesíti. biztos, hogy civilben elitkatonák, meg ide nem kerülhet be akárni, meg nagyon hangosan tudnak kiabálni vezényszavakat, meg nagyon ki van találva, amikor a fekete kabátos csapat kicserélődik a piros kabátosra, de nekem inkább vicces, hogy ennyire komolyan veszik saját magukat.

tudom, tipikus. de pont erről szólt a délutánunk. egy tipikus londoni városnézésről. terv nem volt, de nagyjából erre sodort minket a szél, ha jól emlékszem: Piccadilly Circus, Trafalgar Square, Westminster ----Jubilee Line---> London Bridge, London City Hall, Tower Bridge, Tower, City, St Paul ---buszozás---> Piccadilly Circus ---Piccadilly Line--> ágyikó. az ágyikó a végén indokolt, mert gyalog ez azért szép kis séta.

csináltunk ilyen résbenézős képet is, ha már nyitható a Tower Bridge. alattunk a mélység, fent a Nap ragyog. az a sárgásbarna izé pedig a folyó maga. azt mondják, azért van ilyen gusztustalan színe, mert közel a tenger, és ilyen, amikor a sós víz keveredik az édessel. mindent meg lehet magyarázni, mindent meg is szoktak.

átsétáltunk a hídon, leültünk a Tower melletti sétányon a kis padok egyikére, akkor már egy kicsit fáradtan. nézelődtünk, hogy miket láttunk eddig aznap. pucér bringásokat, vegetáriánus tüntetőket, menyasszonyt fehér csodaautóban, lovas őrségváltást. hallottuk, ahogyan a Big Ben üti a háromnegyedet, lementünk az egyik legmenőbb metróállomáson a föld alá, meg még egy csomó apró élmény, ami mind hozzáadódott a naphoz. arra gondolni sem mertünk, hogy milyen szuper lenne, ha látnánk a hidat felnyílni. aztán jött ez kis kétárbócós, és megnyílt előtte az út. utálok lelkesedni, az mindig többet árul el belőlem, mint amennyit meg szeretnék mutatni. de ez tetszett, nna. nem pont a nyílás maga, hanem, hogy amerre csak jártunk, bárhova néztünk, aznap minden kerek volt.

íme az Európai Unió legmagasabb olyan épülete, ami arra épült, hogy emberek időt töltsenek el benne: The Shard. sokan kritizálják, hogy túl nagy, meg túl csúnya. nekem tetszik. az mondjuk igaz, hogy egész megdöbbentő mértékben uralja a városképet. majd biztos más lesz, ha épülnek mellé, vagy a közelébe hasonló méretűek. januárban felmentünk a kilátójába, onnan van a facebook-os képem is.

ez pedig a London Bridge.

ezek meg már a jól elfáradt városnézők utazásának aznapi utolsó percei. a jó kis Tube visszavitt minket Nyugat-Londonba, a szép, parkos Ealing-be, hogy alhassunk egy jót, meg megbeszélhessük, mi minden történt aznap. ami biztos, a kora délutáni búskomorságunk mintha sosem lett volna. irtózatosan elfáradtunk, ugyanakkor nagyon fel is töltődtünk, de a legfontosabb, hogy láttuk, hogy miért is indultunk el pár nappal korábban Szentendréről.

(ha beírom a címkék közé, hogy pucér bringás, mennyivel több kattintásom lesz?)

ez a blog szándékosan nem egy ilyen "így csináld a kitelepedést" kisokos akar lenni, csak a saját tapasztalatainkat szeretném megosztani, ezért ami itt következik, az nem a királyi út, hanem az, ahogyan mi lakáshoz jutottunk. lehet ezerféle más módon is, ügyesebben, okosabban, olcsóbban, de most a mi történetünk jön.

ott kezdtük, hogy otthon beírtam kedvenc keresőnkbe, hogy "flat for rent Farnborough". néha azt, hogy "flat for rent Farnborrough", néha neg azt, hogy "flat for rent Franborough". eltartott egy ideig, amíg ráállt a kezem, pedig nem bonyolult.

a keresés eredménye elég sok, elég jónak tűnő lakás volt. megnéztem Wokingot is, ami Farnborough-tól pont kellemes bringázótávolságra esik, ráadásul közelebb van Londonhoz, és valahogy rendezettebbnek tűnt a belvárosi része. ezt követte a nagy hátradőlés és megnyugvás. majd kimegyünk, hétvégén megnézünk párat, egyet kiválasztunk, aztán beköltözünk.

nna, nem úgy megy ám ez, ahogy mi elképzeltük, ezzel ott szembesültünk. a lakások akkor kerülnek ki a piacra, amikor a bérlő, vagy a tulajdonos valami miatt szerződést bont. de ezt követi egy  általában pár hetes felmondási idő. a lakások viszont nagyon gyorsan pörögnek. amit meghirdetnek, és nem kiugróan rossz, az napokon belül bérlőre talál. ebből következik, hogy ami azonnal költözhető, az vagy nincs, vagy rossz.

nem mondom, hogy nem voltunk elkeseredettek, letörtek, csalódottak, meg még vagy öt ilyen jelzővel ellátottak, amikor ezzel szembesültünk. ráadásul kis lakás, kis haszon, ezért az ingatlanosokon is lehetett érezni, hogy nem törik magukat össze, hogy megoldják a gondjainkat. itt én teljesen kikapcsoltam, mondtam Ágónak, hogy kész, most vagy bemegyünk metróval BigBent-, meg Sanyo fényreklámot nézni, vagy hazamegyek. vagy csak feküdni fogok az ideiglenes szállásunkon, és nézem a plafont. fényreklámot néztünk inkább. meg BigBent. meg Tower Bridge-t, meg emeletes buszoztunk. mást nagyon nem is tehettünk, szombat késő délután volt.

hétfőre megbeszéltünk egy találkozót egy wokingi irodával, akik több lakással is kecsegtettek. mi időben érkeztünk, az ingatlanos egy hatalmas kulccsomóval. megkérdezte, hogy mik a preferenciák. ha már Woking, akkor ugye fontos, hogy közel legyen a vasút, ha ingázni kell, legyen kocsibeállóm, ne legyen padlószőnyeg, vagy legalább ne legyen büdös. nos, mindegyik lakás tudott ezekből valamit, de együtt az összeset egyik sem.

az ingatlanos nő is érdekes volt, nagyon látszott rajta, hogy ügyel rá, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy mi azt érezzük, hogy ő azt gondolja rólunk, hogy marslakók vagyunk. vagy legalábbis csóró keleteurópai bevándorlók. pont emiatt éreztük magunkat elég kényelmetlenül. meg azért is, mert a kocsija, amivel vitt minket lakást nézni tele volt pakolva rőzsével. nem viccelek, a hátsó lábtér az ülések lapjáig meg volt tömve frissen szedett száraz erdei gallyakkal. ide kellett nekem beülnöm. recsegtem, ropogtam. ja, egy Toyota Yaris-t kell elképzelni.

aznap még tettünk egy elkeseredett próbálkozást Farnborough-ban, a város azon részén, ahol még nem jártunk. North Camp. szép, rendezett, szimpatikus. két irodát találtunk egymás mellett. lakás, sürgősen? háát, most nincs, de jöjjünk vissza másnap, akkor tudnak mutatni egyet. nem volt mit tenni, megígértük, hogy másnapra visszamegyünk, már semmiben sem bízva. vagyis csak Ágó, mert én másnap kezdtem dolgozni. emiatt sem voltam teljesen nyugodt. új munka, új ország, idegen nyelv, én meg itt vagyok fedél nélkül, nem indul jól ez a dolog.

a munkába járást tehát az elején London-Farnborough ingázással oldottam meg. az útvonal valahogy úgy nézett ki, hogy reggel A4-M4-M25-M3, délután ugyanez vissza. nagyjából másfél óra. egy irányba. nem az óriási távolság miatt, hanem, mert valamelyik autópályán mindig dugó volt. főleg az M25-ösön, legtöbbször Heathrow magasságában. amit nem bántam, mert lehetett bámulni a fel- és leszálló gépeket. a fenti képen tudom, hogy semmi nem látszik, de egy Emirates-féle A380-as van. vele (vagy egyik társával a 45-ből) szinte minden nap összefutottam. hatalmas élmény volt látni, sokadjára is. főleg amikor leszállás közben sikerült elcsípni.

amíg én repcsiket bámultam, Ágó keresgélt, szervezkedett, ügyezett, nem hagyta magát lerázni, aminek meg is lett az eredménye: az első lakás, ami élőben sokkal jobban néz ki, mint a képeken. ráadásul szinte vadiúj, 2011-es évjáratú. és igen, az egyik North Camp-i ingatlanirodából. de a legfontosabb; az enyém. bérlésileg. volt probléma a papírokkal is, mert külföldiként elég nehezen tudtam prezentálni a nem is tudom, mennyi időre visszamenőleges hisztorit, de szerencsére valahogy mégis előkerült valahonnan egy link, ami a külföldről beköltözőkre vonatkozó Credit Check űrlapot töltötte be.

innen kezdve nem maradt más, csak a várakozás. a lefoglalástól számított majdnem két hét nagy nehezen csak letelt, június 27-én vehettem át a kulcsokat, így azok közé tartozom, akik lakást kaptak a születésnapjukra. ahhoz képest egész gördülékenyen ment az átadás, hogy összesen hány cég- és személy volt résztvevője. volt ugye a tulajdonos(1), az ingatlaniroda(2), a független cég, aki a Credit Check-et csinálta(3), a másik független cég, ahol a deposit került letétbe helyezésre(4), a harmadik független cég, aki fizikailag átadta a lakást, és leltárt készített(5), no meg persze én, aki kivettem(6). maga a lakás tényleg az a "megérte rá várni" kategória. van mindenem. kivéve a bútorokat. ágy, asztal, tévé. ebből asztal már lett. a többi meg majd lesz.

a nappali ablakbából ez a kép fogad, ott középen az a fekete folt a Jazz, a mögötte levő hely is a lakáshoz tartozik. a munkahelyem sétálva fél óra a reptér mögötti kis szökőúton, ha a pályavonalhoz érve megvárok egy fel-, vagy leszállást. kocsival ugyanez három perc, de ilyenért nem indítom el szívesen, csak, ha sietnem kell, vagy ha napközben még intéznem kell valamit. bringával még nem tudom, mennyi idő, az ugyanis még Szentendrén várja, hogy angliai bringa legyen belőle.

a történetet elkezdhetném nagyon régről is, a legelső gondolatomtól, ami megfogalmazódott bennem arról, hogy szívesen kipróbálnám magam idegen helyen is, de nem megyek ilyen messzire, mindössze áprilisig. akkor jött egy e-mail, ami arról szólt, hogy van itt Farnborough-ban egy cég, akik olyan fejlesztőket keresnek, akiknek van CAD tapasztalata, és, hogy érdekel-e a dolog, keresek-e munkát még, meg hasonlók. persze felmerül a kérdés, hogy honnét jött ez a levél. mert a nem úgy van, hogy sétálsz az utcán gyanútlanul, és hirtelen eléd ugrik az ajánlat, kalapját finoman megemeli, bemutatkozik, és arra kér, hogy foglalkozzál vele, mert a többiek nem érnek rá. nem, a levelemet a feleségemtől tanult alapelv hozta: soha, de soha ne égess fel egyetlen hidat sem.

próbálok ennek megfelelni, persze nem mindig sikerül, dehát sosem sikerülhet mindig minden, itt kérnék elnézést a mégis felégetett hidak másik hídfőjén maradtaktól. bár ők valószínűleg nem olvassák a blogot. visszatérve a témához, én sem égettem el a 2011-es hidakat, részben ennek az eredménye volt ez a levél. arra gondoltam, hogy egy próbát megér. ha rögtön, az első interjún elhajtanak, legfeljebb lesz egy rossz estém, jó kis ürügy lesz lemenni Ágóval egyet lángosozni a Dunakorzóra. (figyelem, egyre több a lángosos Szentendrén, a Fantáziába kell menni, felfelé a főtér felé balra a kisablaknál, az az igazi!).

de a lángosozás elmaradt, aztán jött a próbamunka, majd még egy interjú. ezeket pedig követte egy ajánlat, elég vonzó fajta. magam sem tudom, hogyan csináltam. olyan ez, mint amikor háttal állva 5 méterről egy legókockával betalálok pont a két összetolt fotel karfája alá szorított dobozba a fél centis lyukon; nem tudom, hogyan sikerült, és biztosan nem tudnám még egyszer megcsinálni.

az egész nagyon gyorsan, nagyjából 10 nap alatt zajlott le. ezt követte nagyjából két hét érlelődés, gondolkodás. erről már írtam, de a lényeg, hogy nem volt egyszerű. próbáltam mindenféle listákat csinálni, mint amikor a Jóbarátokban arról kellett dönteni, hogy Rachel, vagy a másik-e a jobb nő. nna, abból sem sült ki semmi jó, én sem tudtam ezt használni. nem ragozom túl, a végén szerintem az döntött, hogy ha nem próbálom meg, életem végéig bánni fogom, hogy elszalasztottam. a bennem maradó "mi lett volna, ha" érzésekből már így is van néhány, jobb ezek számát nem szaporítani.

ezek után következett a dolog legkellemetlenebb része, a felmondás a Graphisoft-nál. 2011 után másodszor. az úriemberek úriemberként fogadják az ilyen bejelentést, ezt köszönöm!

a lényeg, hogy június hatodikán dolgoztam utoljára, 12-én indultunk otthonról, 17-én meg már kezdtem is az új helyen. hogy milyen? arról majd nemsokára.

amikor koccintottunk egyet az immár volt kollégákkal a távozásom okán, megkérdezték, hogy miért megyek el. nem tudtam válaszolni. sosem voltam jó válaszoló.

maradjak itthon, hiszen családom van! menjek, hiszen családom van! maradjak itthon, hiszen már nem vagyok 20 éves! menjek, hiszen már nem vagyok húsz éves! maradjak, mert múltkor nem sikerült! menjek, pont, mert a múltkor nem sikerült. amikor az emberben ilyen kérdések fogalmazódnak meg, és lassan, de biztosan ezek kerülnek a középpontba, akkor szerintem menni kell. sok minden fog hiányozni. a munka, a kollégák, a sosem-éreztem-magaménak Szentendre, a finom ebédek, a még finomabb séták, az érzés, hogy otthon vagyok. vagyis már most is hiányoznak. a családról nem is beszélve.

az utiterv: Szentendre, Osztyapenkó, Hegyeshalom, Parndorf, majd Nürnberg-, Frankfurt érintésével a Köln melletti Rosenweg, ahol este lepihenünk egy kedves ott élő rokonnál. másnap reggel Németország-Hollandia-Belgium-Franciaország-UK trip egy kis kompozással, érkezés Londonba valamikor késő délután. a többesszám indokolt, Ágó is jött velem, átvészelni a kezdeteket.

a hosszú úthoz kell valami rágnivaló is, mi ezt a kilós kiszerelésű gumicukrot válaszottuk. fogyott is rendesen az út alatt.

nem is tudom, hányszor álltunk meg pihenni, ez itt valahol nem sokkal Köln előtt egy benzinkút. az emberben ilyenkor tudatosul, hogy Németország nagy. mész-mész-mész és még mindig tart. amikor olyanokat ír a GPS, hogy 350 km múlva fordulj jobbra. aztán jobbra fordulsz, amit egy újabb 2-300 kilométeres autópályás rész követ.

a második nap már kellemesebb volt. vagyis inkább változatosabb, sok országon átívelő. itt éppen a híres Zolder Circuit mellett haladunk el.

egy kép a német autók kedvelőinek.

Calais. kikötő. ez a kép akár három évvel korábban is készülhetett volna. ugyanolyan idő, ugyanolyan hangulat. amikor aztán megérkezett ugyanaz a veteránautós Bentley-s csoport, mint annak idején, akkor már meg sem lepődtem semmin.

amikor kifutott a komp, és néztem, hogyan távolodunk el a jó kis francia strandoktól, akkor szállt meg egy jó nagy adag para. talán a másfél napnyi utazástól fáradtam el, és azért, talán csak simán beijedtem, de ott tudatosult bennem, hogy innen aztán nincs visszaút. nem akkor, amikor aláírtam a szerződést, nem akkor, amikor felmndtam, nem is akkor, amikor átléptem a magyar határt. ott fent a kompon, a tengerben lubickolókat bámulva, sós ízű levegőt szaglászva, sirályvinnyogást hallgatva. hogy épp mit tapintottam, nem tudom, szerintem ragadt a kezem a gumicukortól.

a komp rendben befutott, a baloldali közlekedést is jól nyomom, az M25-ösön volt egy kis dugó, de rendben megérkeztünk a szállásunkra Londonba, még egy kis sétára is maradt idő. tudtuk, hogy ennek az útnak a végére értünk, de az igazi még csak most kezdődik.