nem is tudom már, hogy hol, de valamelyik Londonnal foglalkozó facebook-os oldalon olvastam pár napja, hogy most hétvégén kapcsolták fel a karácsonyi világítást az Oxford Street-en. mivel úgyis arra jártam hétfő este, gondoltam, megnézem.
nem bántam meg. a képek bénák, élőben "sokszorosan egyike a másikának" a látvány. aki teheti, nézze meg. persze csak este.
egyébként megint egy új élmény. nem csak a világítás, hanem a hangulat. dögnehéz volt a bőröndöm, vágta is az ujjaimat a fogantyú, de nem hagytam ki; lesétáltam a két Circus közötti távot a Regent Street-en. pont este kilenc volt, már nem volt akkora tömeg, a boltok pont zártak, a Hamley's-ből a piros gúnyás alkalmazott éppen az utolsó vásárlót engedte ki, az utcán már javában dolgoztak a karbantartók, majdnem, hogy meghitt volt. szeretem. így is, úgy is.
a lényeg a lényeg; úgy döntöttem, hogy ideje pipát tenni ide is, megtudni, hogy milyen a London Eye a jeggyel sorban állók szemszögéből is. itt picit drukkoltunk az időjárásnak is.
a budapesti szigetes óriáskerék az első kör alatt minimális mértékben kihozza belőlem a félős embert. ez pedig egyáltalán nem. nagyon lassan fordul, meglepően stabil, a kapszulák pedig nem lógnak, így nem is tudnak billegni. néha megáll pár másodpercre, néha jön egy erősebb széllökés, ezeket érezni, de alapvetően kellemes az élmény. persze tériszonyosoknak nem ajánlom. fura, de ha valaki leül a középen lévő kis padra, pont azt látja, hogy hogyan fordul el alattunk a világ. ez azért tud félelmetes lenni.
sokkal jobb állva az kapszula valamelyik csücskéből bámészkodni. mintha lebegnénk a város felett. a kerék kb felső egyharmadától kezdve pedig gyakorlatilag minden látszik Londonból.
az is látszik, hogy mekkora hatalmas ez a város. erre szokták mondani, hogy ameddig a szem ellát.
lefelé jövet adta magát az összehasonlítás a másik londoni kilátóval, a Shard majdnem-tetején lévő terasszal. mindegyik másért jó. az magasabban van, több minden látszik, itt ami látszik, az talán jobban látszik. az stabil, ráadásul sokáig lehet maradni, ez végigmegy fél óra alatt, és csak rövidebb ideig vagy igazán magasan, viszont az óriáskerék-mivolta miatt izgalmasabb az élmény. az drágább, ez kicsit olcsóbb. hogy melyikre fizetnék be legközelebb? talán a Lonon Eye lenne a nyerő. délelőtt. délután pedig a Shard, mert ott már régen jártunk.
azt vettem észre, hogy itt egy kicsit nagyobb a felhajtás körülötte. olyan, mint amikor nálunk november elején már tele vannak a boltok karácsonyi termékekkel; szeptember végétől mérges szellemek, tökök, hatalmas fekete pókok lógnak az itteni kis pláza plafonjáról, békés együttélésben az ugyanonnan lógó vadászgéppel. ilyenek történnek.
a sétám elején végre kiderült, amire már régóta kíváncsi voltam; ezek a képek tényleg nem a fotóboltból valók, ha süt a nap, dél körül tényleg el lehet csípni ezeket az érdekes formájú árnyékokat. elnézést, elnézést, de muszáj volt.
a szomorútéglás, depressziós vidéki angol építészet után egy séta a City-ben úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér. a bátor, újító, színes, a régit mégis valahogy tiszteletben tartó épületek között bóklászni, egy kicsit direkt eltévedni számomra mindig nagy élmény.
akármennyire is lenyűgöző élőben a 
ha az eredeti mérete valakinek túl nagy lenne, létezik egy kisebb, kb négy méteres mása is. legóból.
megfogadtam, hogy autókat nem fogok fotózni. főleg, amikor 5 percen belül a harmadik G63 AMG Merci hörgött el mellettem, ebből kettő 64-es rendszámmal, tehát idén szeptemberi regisztrációval, vagyis még száradó festékkel.
de C1-es Corvette-et azért ott sem minden nap látni szerintem. ráadásul olyan szép állapotban, hogy tényleg enni lehetne róla. ha nem műanyagból lenne, azt írnám, hogy ez volt a nap fémpontyja.
volt még más érdekesség is, persze, a sok Bentley, meg Lamborghini és Ferrari között, például ez a DB6-os Aston Martin.
meg ez a Brabus G63, 
egyébként tegnap láttam az új 
szinte teljesen lebontották a pavilonokat a reptéren, már csak pár állvány árulkodik a júliusi nagy jövés-menésről. emiatt most a konyhaablakból pont a startzónára látni. a kisebb légcsavarosakat meg sem hallani, de a B737-esek, meg az A320-asok elég komoly zajt csapnak, igaz ilyen madarak ritkábban járnak erre.
találtam újfajta kólát is. akciós. 1 egység egy 1.75-ös üveg. a gusztustalan külső még nem tudom, hogy milyen belsőt rejteget, de attól félek, hogy sikerült ötvözni a hagyományos és a light kóla hátrányos tulajdonságait. hizlal és rossz az íze. egyszer talán kipróbálom. ennyit mára.
van ezen a blogon most egy viszonylag új, és nagyon népszerű téma, a "kilátás az ablakomból". az Airshow adta az apropót, hogy én is beküldjek egy képet, ami 
már hétfőn lemértem, hogy ha az Asda mögött átvágok, a hátsó kis utcán megközelítve a vasútállomást, közepes tempóval, figyelembe véve a lassabb gyalogosok kerülgetését is, akkor a Windows lock-olásától a legelső vonatjegy-automatáig pontosan 12 perc kell.
ezzel kalkulálva indultam el úgy, hogy pont elérjem a négy órás londoni vonatot, mert az nem áll meg sehol, hamar bent van Waterloo Station-nél. jól számoltam, sikerült a terv. jött is a vonat, robogott velem, hogy szépen sorban meg tudjam látogatni kedvenc városaimat. először London, aztán Budapest, végül Szentedre.
a vonatozás annyira gyors volt, hogy maradt időm egy minimális kis városnézésre is, ami aztán akadályversennyé silányult, akkora volt a tömeg a London Eye és a Westminster híd környékén. a híd, aminek a korlátja bizonyos napszakban képes 
ez itt a második kedvenc londoni metróállomásom, a Jubilee Line Westminster állomásának mozgólépcső-rengetege. ha betonnak születnék, valami ilyesmibe szeretnék beleöntve lenni.
a sok mozgólépcsőzés, metrózás, vonatozás, buszozás végül meghozta az eredményét; elértem Luton repterét. kint a kapuk előtt már sorakoztak a lila repülők.
csak sajnos egyik sem arra ment, amerre én szerettem volna, a budapesti gépnek sikerült 5 és fél órát késnie. mivel az eredeti indulás előtt másfél órával kiértem a reptérre, ez kellemes, hét órás várakozást jelentett a terminál épületében. el tudtam volna képzelni kellemesebb időtöltést is, de sajnos nem volt mit tenni. az utastársak meglepően jól viselték a dolgot. persze megvoltak a típusok így is, a telefonba hangosan magyarul kiabáló, a régóta itt élő, mindent tudó, a barátokkal jövő, jól berúgó, az először erre járó, kissé kétségbeeső. igen, unalmamban rendszereztem az embereket. a reptértől kaptunk egy 6 font értékű levásárolható kajajegyet a hosszúra nyúlt várakozásra való tekintettel, és néhány reptéri üzlet nyitva is maradt a kapunk megnyitásáig.
éjfél helyett így reggel negyed hat lett, mire Budapestre értem, sajnos a város éjszakai fényeiről lemaradtam. de a derengő, ébredező, péntek hajnali hangulat is olyan volt nekem, mint amikor a Jó, a Rossz és a Csúfban a Jó a hosszú sivatagi vánszorgás után kap egy kis vizet. jó, túlzok, nem volt olyan. olyan volt, amikor tudatos, hogy "jól nézd meg magadnak, mert most látod, aztán megint sokáig nem fogod".
de a végcél nem Budapest volt, hanem Szentendre. persze jártam másfelé is. tesóméknál, a Budaörsi reptér mellett, aztán volt egy kis vonatnézés a Déli pályaudvarnál. de alapvetően ki sem mozdultam a városból. és ez jó volt.
Benedek segített megfogalmazni, hogy mi a különbség az angol- és a magyar nyár között. mindegyik elviselhető, sőt élvezhető is. a különbség az, hogy az angol nyárban a napsütésben érzed magad jól, a magyar nyárban pedig az árnyékban. nem árt, ha van hozzá hat köbméter kellemesen langyos víz is.
voltam vásárolni is. nem is egyszer. de csak a harmadik alkalommal jutott eszembe, hogy igazából azért utaztam 1800 km-t, hogy ehessek TúróRudit. a lángosos mellett is simán elsétáltam. talán azért, mert egyébként egészen végig zabáltam. mindent. vagyis bármit. ami a hűtőben volt. ami az asztalon volt. még olyanokat is, amiket nem is szeretek.
jött pakkom is. jellemző az rendelkezésre álló idő intenzív felhasználására, hogy, hogy a második nap délutánján jutott egyáltalán eszembe, hogy meg kellene nézni, pontosan mi is lapul a kis szürke dobozban. pedig ott várt a küszöbön. régebben vittem magammal, mint Motkány a mogyorót.
sokat sétáltunk Benedekkel a városban. kész felüdülés volt a sok egyforma pirostéglás ház után a szentendrei ékszerdobozság. rájöttem, milyen. mintha egy élőszereplős Sebaj Tóbiásban lettünk volna. tudom, hibám, hogy mindig mindent hasonlítok mindennel.
sajnos hamar eljött a kedd hajnal. koránkelés, sorban állás, táskaröntgenes cécó. felszálláskor még elköszöntem a Pilléres Hídtól, a Pismánytól, a Dunakanyartól, majd két óra repülés következett. semmi kedvem nem volt hozzá. Lutonban 11 fokkal várt a fentebb említett angliai nyár. néztem, ahogy a Budapestre induló gépre szállnak fel az utasok. legszívesebben én is visszafordultam volna.
még a St. Pancras állomás gyönyörű épülete sem vidított fel, és hát a nyomott hangulatomtól másfél nap alatt sem sikerült megszabadulni. üzenem az otthoniaknak, hogy tökjó itt, meg az otthon ott van, ahol a Wifi magától csatlakozik, de azért elég rossz dolog mindent otthagyni, hogy maradjon újra a virtuális centivágás. még 27 nap.
először a Selfridges áruháztól sétáltam el a Green Parkig a Mayfair-en keresztül. rögtön az első sarkon szembetaláltam magam egy ilyennel. emlékszik még valaki rá? Ford Thunderbird. abból a korszakból, amikor a Ford még nem nyomta olyan jó érzékkel a retrót, mint a nemrég leköszönt Mustang esetén. olyan kis cuki babaautónak néz ki, senki sem gondolná, aki nem tudja, hogy a nőcis idomok alatt egy V8 rejtőzik. ha már rejtőzködés, valami bordul ott a szemben saroknál.
egy Ferrari FF. 4 ülés, V12, négykerékhajtás, kombis far. sokaknak pont emiatt nem tetszik, nekem a farával semmi bajom, sőt. nekem az azóta sajnos minden más Ferrarira ráműtött orra nem tetszik. de ez persze szerintem rajtam kívül senkit nem érdekel. ráadásul az egyel fentebbi képen belelátni az orrába egy kis 
egy sarokkal lejjebb ez az autó fogadott. nem, nem egy béna második generációs Mustang replika, ez egy Aston Martin V8 Vantage Volante. ha valaki nem értené, hogy miért ment csődbe a kilencvenes évekre szinte az összes angol autógyár, itt a példa rá. mára már kellő mennyiségű patinát növesztett, meg hát ugye, mégis csak egy Aston Martin. szóval piszkosul kéne. ha választani lehetne, hogy az előző Ferrari, vagy ez, akkor ez.
a változatosság kedvéért a következő érdekesség még egy Ferrari volt. persze ez nem olyan igazi érdekesség, ilyet Budapesten is látni, itt a koncentráció az érdekes. hogy nem tudsz olyan irányba nézni, ahonnan ne jönne valami hasonló.
természetesen nem lenne London London fekete Rolls Royce-ok nélkül. ez a nagyobbik, a Phantom. már 1:18-ban is súlyos darab, 1:1-ben meg egészen megdöbbentő. emellett valahogy mégsem olyan undorítóan pöffeszkedős fajta. persze mattfeketében, BEAST-1 rendszámmal már más a hangulata.
ezt a képet csak azért teszem be ide, hogy megmutassam, hogy néz ki ma egy Aston Martin V8 Vantage.
pár évvel ezelőtt. volt szerencsém egy kettes Suzuki Swiftet használni rövid ideig. meg is kedveltem, de valahogy, nem tudom, hogy miért, de végig ott volt bennem az, hogy érezni, hogy a szomszéd városban készült. jelen helyzetemben erről az autóról tudom elmondani, hogy a szomszéd városban, Wokingban készült. Mercedes-Benz SLR McLaren. abból is a ritkábbik, a roadster verzió. ahogy a képen is látszik, nagyjából egy ilyennél van az ingerküszöb, ezt már azért nem csak a turisták, meg az autóbuzi bevándorlók bámulják meg.
a másik véglet Londonban a nagyon trendi, nagyon zöld, nagyon elektromos autók egyre jobban növekvő halmaza. a legújabb, legmenőbb cucc természetesen a BMW i3. kívülről finoman szólva is barátkozni kell a formájával a többi BMW-hez szokott szemnek, de ha csak belülről látnám egész további életemben, akkor kezdenék is spórolni rá.
a nagyon trendi, nagyon zöld hullám nálam itt dobta le a láncot. egy Porsce Panamera S E-Hybrid. konnektorra kötve. láncra verve, mint egy kutya. zöld(!) féknyergekkel. a nyílt utcán. nem vagyok egy hibridellenes , "atomot neki" emberke, meg ez ugye nem is igazi Porsce, "csak" egy Panamera, de akkor is megdöbbentő látvány volt.
az előző látvány nagyjából 10 méterre egy Rolls-Royce szalontól fogadott. az ott kiállított 
rögtön az elején levő szálloda parkolójánál ez a látvány fogadott. ez bizony egy, a Hamann tuningcég által megszentségtelenített Range Rover, aminek még új nevet is adtak: Mystére. ha a forma nem lett volna elég, az aranyozott fényezés teljesen megtette a hatását.
a mellette álló, pontosabban ebben a környezetben valójában inkább csak szerénykedő überbrutál V8-as kompresszoros G63 AMG Merci már-már teljesen visszafogottnak látszott.
ezt a ronda aranyozott bazári izét annyian fotózták, hogy szálloda Rolls-Royce-a nem tudott betolatni a helyére a sok bámészkodótól, pár percig csak így állt, a buszsávot elfoglalva, diszkréten világító tolatólámpákkal.
de a WTF, meg a WOW arckifejezések, ha eddig rejtve voltak, itt a Knightsbridge-en levő Ferrari szalon előtt kerültek elő. mind. az összes. mindenkinél. ez volt az az autó, aminél tényleg mindenki megállt, mindenki fotózta. meg persze próbálta kitalálni, hogy mit is lát, ott két teljesen hétköznapi Ferrarinak számító, egy F12 Berlinetta és egy California között. nem könnyű, pedig rá is van írva az orrára; egy egy 
a Harrods felé sétálva még beleakadtam ebbe-abba. például egy, az itteni rendszámtáblák színéhez tökéletesen illő fényezésű Calirorniába.
volt az út mellett 458 Italia is.
az egyik legkedvesebb mégis mind közül ez a kis E30-as hármas BMW volt. egyrészt enni lehetett volna róla, olyan szép állapotban volt, másrészt meg, ez azért nem egy egyszerű E30-as BMW, ez egy 