az első nap sikertelen lakáskeresési procedúrája után mindketten felvettük a letört bilifül pozíciót. féltünk. egy szóval. az ideiglenes szálláson öt napig maradhattunk, a leghamarabb elérhető lakásba meg két hét múlva lehetett volna költözni.néztünk ki a fejünkből. már veszekedni sem volt kedvünk egymással, nem is volt miért. lehangoló délután várt ránk. aztán nálam hirtelen, mintha átkapcsoltak volna valamit. de hiszen Londonban vagyunk. L o n d o n-ban. érted! tudod, abban a városban, ami a fedőképem a facebook-on. ahol az a kép készült, ami az egyetlen dolog, amit megvennék az Ikeában, ha egyedül mennék oda: a lépcső a Piccadilly Circus-nál. Rolls-Royce-ok, fura Ferrarik, mindenféle népek birodalma. plízmájddögep, és társai. itt vagyunk. most. kint pedig süt a nap.
az első dolog, ami mindig megdöbbent, akárhányszor is jövök fel ezeken a lépcsőkön, az a hatalmas tömeg. ráadásul szombat délután volt, meg nyár, nem csak londoni értelemben-, hanem tényleg gyönyörű idő, ami még egy kicsit fokozta a zsúfoltságot. a tömeg megdöbbent, de magával is ragad. ha nincs konkrét úticél, olyan jó csak úgy, kicsi kis porszemként, szinte lebegni benne. van a Regent Street és a Maddox Street sarkán egy zebra. elég sokáig piros szokott ott lenni a lámpa. csak állsz, állsz, és nézed, ahogy veled szemben az utca másik oldalán duzzad a sokadalom. azon gondolkodsz, hogy itt hogyan fogsz átjutni, mi lesz, ha ez a sok ember megindul feléd. aztán zöld lesz, megindulnak, ahogy te is elindulsz,és átérsz a másik oldalra úgy, hogy senki hozzád sem ért. egyébként a kép készítése után nagyjából 20 másodperccel futott be egy meztelen bringás felvonulás a térre. akkor aztán tényleg minden és mindenki megállt pár percre.
lehet, hogy nem újdonság, de én most vettem észre, hogy divat lett a buszos esküvő. a menyasszony-vőlegény ül elöl a fehér Rolls-ban, a násznép meg követi double deckerrel. hangulatos, vicces, nagyon londoner. a rózsaszín ruhás szőke lánynak nincs szerepe e történésekben, és azt sem tudom, mi az a piros izé a másik kezében.
vannak ezek a fura ruhás lovasok itt a Parlament Street mögötti téren. nekem mindig annyi marad meg róluk, hogy állandóan rángatják a fejüket, mint a hosszú hajú rokkersrácok a kilencvenes években (igen, igen, én is), mert a szemükbe lógott a hajuk. őket szerintem ez a sisakról lógó bojt idegesíti. biztos, hogy civilben elitkatonák, meg ide nem kerülhet be akárni, meg nagyon hangosan tudnak kiabálni vezényszavakat, meg nagyon ki van találva, amikor a fekete kabátos csapat kicserélődik a piros kabátosra, de nekem inkább vicces, hogy ennyire komolyan veszik saját magukat.
tudom, tipikus. de pont erről szólt a délutánunk. egy tipikus londoni városnézésről. terv nem volt, de nagyjából erre sodort minket a szél, ha jól emlékszem: Piccadilly Circus, Trafalgar Square, Westminster ----Jubilee Line---> London Bridge, London City Hall, Tower Bridge, Tower, City, St Paul ---buszozás---> Piccadilly Circus ---Piccadilly Line--> ágyikó. az ágyikó a végén indokolt, mert gyalog ez azért szép kis séta.
csináltunk ilyen résbenézős képet is, ha már nyitható a Tower Bridge. alattunk a mélység, fent a Nap ragyog. az a sárgásbarna izé pedig a folyó maga. azt mondják, azért van ilyen gusztustalan színe, mert közel a tenger, és ilyen, amikor a sós víz keveredik az édessel. mindent meg lehet magyarázni, mindent meg is szoktak.
átsétáltunk a hídon, leültünk a Tower melletti sétányon a kis padok egyikére, akkor már egy kicsit fáradtan. nézelődtünk, hogy miket láttunk eddig aznap. pucér bringásokat, vegetáriánus tüntetőket, menyasszonyt fehér csodaautóban, lovas őrségváltást. hallottuk, ahogyan a Big Ben üti a háromnegyedet, lementünk az egyik legmenőbb metróállomáson a föld alá, meg még egy csomó apró élmény, ami mind hozzáadódott a naphoz. arra gondolni sem mertünk, hogy milyen szuper lenne, ha látnánk a hidat felnyílni. aztán jött ez kis kétárbócós, és megnyílt előtte az út. utálok lelkesedni, az mindig többet árul el belőlem, mint amennyit meg szeretnék mutatni. de ez tetszett, nna. nem pont a nyílás maga, hanem, hogy amerre csak jártunk, bárhova néztünk, aznap minden kerek volt.
íme az Európai Unió legmagasabb olyan épülete, ami arra épült, hogy emberek időt töltsenek el benne: The Shard. sokan kritizálják, hogy túl nagy, meg túl csúnya. nekem tetszik. az mondjuk igaz, hogy egész megdöbbentő mértékben uralja a városképet. majd biztos más lesz, ha épülnek mellé, vagy a közelébe hasonló méretűek. januárban felmentünk a kilátójába, onnan van a facebook-os képem is.
ez pedig a London Bridge.
ezek meg már a jól elfáradt városnézők utazásának aznapi utolsó percei. a jó kis Tube visszavitt minket Nyugat-Londonba, a szép, parkos Ealing-be, hogy alhassunk egy jót, meg megbeszélhessük, mi minden történt aznap. ami biztos, a kora délutáni búskomorságunk mintha sosem lett volna. irtózatosan elfáradtunk, ugyanakkor nagyon fel is töltődtünk, de a legfontosabb, hogy láttuk, hogy miért is indultunk el pár nappal korábban Szentendréről.
(ha beírom a címkék közé, hogy pucér bringás, mennyivel több kattintásom lesz?)
