amikor koccintottunk egyet az immár volt kollégákkal a távozásom okán, megkérdezték, hogy miért megyek el. nem tudtam válaszolni. sosem voltam jó válaszoló.
maradjak itthon, hiszen családom van! menjek, hiszen családom van! maradjak itthon, hiszen már nem vagyok 20 éves! menjek, hiszen már nem vagyok húsz éves! maradjak, mert múltkor nem sikerült! menjek, pont, mert a múltkor nem sikerült. amikor az emberben ilyen kérdések fogalmazódnak meg, és lassan, de biztosan ezek kerülnek a középpontba, akkor szerintem menni kell. sok minden fog hiányozni. a munka, a kollégák, a sosem-éreztem-magaménak Szentendre, a finom ebédek, a még finomabb séták, az érzés, hogy otthon vagyok. vagyis már most is hiányoznak. a családról nem is beszélve.
az utiterv: Szentendre, Osztyapenkó, Hegyeshalom, Parndorf, majd Nürnberg-, Frankfurt érintésével a Köln melletti Rosenweg, ahol este lepihenünk egy kedves ott élő rokonnál. másnap reggel Németország-Hollandia-Belgium-Franciaország-UK trip egy kis kompozással, érkezés Londonba valamikor késő délután. a többesszám indokolt, Ágó is jött velem, átvészelni a kezdeteket.
a hosszú úthoz kell valami rágnivaló is, mi ezt a kilós kiszerelésű gumicukrot válaszottuk. fogyott is rendesen az út alatt.
nem is tudom, hányszor álltunk meg pihenni, ez itt valahol nem sokkal Köln előtt egy benzinkút. az emberben ilyenkor tudatosul, hogy Németország nagy. mész-mész-mész és még mindig tart. amikor olyanokat ír a GPS, hogy 350 km múlva fordulj jobbra. aztán jobbra fordulsz, amit egy újabb 2-300 kilométeres autópályás rész követ.
a második nap már kellemesebb volt. vagyis inkább változatosabb, sok országon átívelő. itt éppen a híres Zolder Circuit mellett haladunk el.
egy kép a német autók kedvelőinek.
Calais. kikötő. ez a kép akár három évvel korábban is készülhetett volna. ugyanolyan idő, ugyanolyan hangulat. amikor aztán megérkezett ugyanaz a veteránautós Bentley-s csoport, mint annak idején, akkor már meg sem lepődtem semmin.
amikor kifutott a komp, és néztem, hogyan távolodunk el a jó kis francia strandoktól, akkor szállt meg egy jó nagy adag para. talán a másfél napnyi utazástól fáradtam el, és azért, talán csak simán beijedtem, de ott tudatosult bennem, hogy innen aztán nincs visszaút. nem akkor, amikor aláírtam a szerződést, nem akkor, amikor felmndtam, nem is akkor, amikor átléptem a magyar határt. ott fent a kompon, a tengerben lubickolókat bámulva, sós ízű levegőt szaglászva, sirályvinnyogást hallgatva. hogy épp mit tapintottam, nem tudom, szerintem ragadt a kezem a gumicukortól.
a komp rendben befutott, a baloldali közlekedést is jól nyomom, az M25-ösön volt egy kis dugó, de rendben megérkeztünk a szállásunkra Londonba, még egy kis sétára is maradt idő. tudtuk, hogy ennek az útnak a végére értünk, de az igazi még csak most kezdődik.
