majdnem két hónap. piszok hosszú idő. ráadásul majdnem két nyári hónap. a Nap korán kel, szinte le sem nyugszik éjjel, még lassabban telik itt az idő. a végén már vágtam a virtuális cetlit, számoltam a napokat, nézegettem a naptárat. nehezen telt az idő, de tudtam, hogy egyszer minden véget ér. kivéve mondjuk a végtelen számsorozatokat. de ez a várakozás véges volt, így elérkezett az a bizonyos csütörtöki nap, az indulás napja.

már hétfőn lemértem, hogy ha az Asda mögött átvágok, a hátsó kis utcán megközelítve a vasútállomást, közepes tempóval, figyelembe véve a lassabb gyalogosok kerülgetését is, akkor a Windows lock-olásától a legelső vonatjegy-automatáig pontosan 12 perc kell.

ezzel kalkulálva indultam el úgy, hogy pont elérjem a négy órás londoni vonatot, mert az nem áll meg sehol, hamar bent van Waterloo Station-nél. jól számoltam, sikerült a terv. jött is a vonat, robogott velem, hogy szépen sorban meg tudjam látogatni kedvenc városaimat. először London, aztán Budapest, végül Szentedre.

a vonatozás annyira gyors volt, hogy maradt időm egy minimális kis városnézésre is, ami aztán akadályversennyé silányult, akkora volt a tömeg a London Eye és a Westminster híd környékén. a híd, aminek a korlátja bizonyos napszakban képes egészen fura árnyékot vetni a járdára. sajnos élőben még nem volt benne részem. mármint az árnyékban.

ez itt a második kedvenc londoni metróállomásom, a Jubilee Line Westminster állomásának mozgólépcső-rengetege. ha betonnak születnék, valami ilyesmibe szeretnék beleöntve lenni.

a sok mozgólépcsőzés, metrózás, vonatozás, buszozás végül meghozta az eredményét; elértem Luton repterét. kint a kapuk előtt már sorakoztak a lila repülők.

csak sajnos egyik sem arra ment, amerre én szerettem volna, a budapesti gépnek sikerült 5 és fél órát késnie. mivel az eredeti indulás előtt másfél órával kiértem a reptérre, ez kellemes, hét órás várakozást jelentett a terminál épületében. el tudtam volna képzelni kellemesebb időtöltést is, de sajnos nem volt mit tenni. az utastársak meglepően jól viselték a dolgot. persze megvoltak a típusok így is, a telefonba hangosan magyarul kiabáló, a régóta itt élő, mindent tudó, a barátokkal jövő, jól berúgó, az először erre járó, kissé kétségbeeső. igen, unalmamban rendszereztem az embereket. a reptértől kaptunk egy 6 font értékű levásárolható kajajegyet a hosszúra nyúlt várakozásra való tekintettel, és néhány reptéri üzlet nyitva is maradt a kapunk megnyitásáig.

éjfél helyett így reggel negyed hat lett, mire Budapestre értem, sajnos a város éjszakai fényeiről lemaradtam. de a derengő, ébredező, péntek hajnali hangulat is olyan volt nekem, mint amikor a Jó, a Rossz és a Csúfban a Jó a hosszú sivatagi vánszorgás után kap egy kis vizet. jó, túlzok, nem volt olyan. olyan volt, amikor tudatos, hogy "jól nézd meg magadnak, mert most látod, aztán megint sokáig nem fogod".

de a végcél nem Budapest volt, hanem Szentendre. persze jártam másfelé is. tesóméknál, a Budaörsi reptér mellett, aztán volt egy kis vonatnézés a Déli pályaudvarnál. de alapvetően ki sem mozdultam a városból. és ez jó volt.

Benedek segített megfogalmazni, hogy mi a különbség az angol- és a magyar nyár között. mindegyik elviselhető, sőt élvezhető is. a különbség az, hogy az angol nyárban a napsütésben érzed magad jól, a magyar nyárban pedig az árnyékban. nem árt, ha van hozzá hat köbméter kellemesen langyos víz is.

voltam vásárolni is. nem is egyszer. de csak a harmadik alkalommal jutott eszembe, hogy igazából azért utaztam 1800 km-t, hogy ehessek TúróRudit. a lángosos mellett is simán elsétáltam. talán azért, mert egyébként egészen végig zabáltam. mindent. vagyis bármit. ami a hűtőben volt. ami az asztalon volt. még olyanokat is, amiket nem is szeretek.

jött pakkom is. jellemző az rendelkezésre álló idő intenzív felhasználására, hogy, hogy a második nap délutánján jutott egyáltalán eszembe, hogy meg kellene nézni, pontosan mi is lapul a kis szürke dobozban. pedig ott várt a küszöbön. régebben vittem magammal, mint Motkány a mogyorót.

sokat sétáltunk Benedekkel a városban. kész felüdülés volt a sok egyforma pirostéglás ház után a szentendrei ékszerdobozság. rájöttem, milyen. mintha egy élőszereplős Sebaj Tóbiásban lettünk volna. tudom, hibám, hogy mindig mindent hasonlítok mindennel.

sajnos hamar eljött a kedd hajnal. koránkelés, sorban állás, táskaröntgenes cécó. felszálláskor még elköszöntem a Pilléres Hídtól, a Pismánytól, a Dunakanyartól, majd két óra repülés következett. semmi kedvem nem volt hozzá. Lutonban 11 fokkal várt a fentebb említett angliai nyár. néztem, ahogy a Budapestre induló gépre szállnak fel az utasok. legszívesebben én is visszafordultam volna.

még a St. Pancras állomás gyönyörű épülete sem vidított fel, és hát a nyomott hangulatomtól másfél nap alatt sem sikerült megszabadulni. üzenem az otthoniaknak, hogy tökjó itt, meg az otthon ott van, ahol a Wifi magától csatlakozik, de azért elég rossz dolog mindent otthagyni, hogy maradjon újra a virtuális centivágás. még 27 nap.